Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
8. …mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitól lehet tanulni. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel
574 Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel De azt hiszem, előreszaladtam... Nem föltétien, mert épp az egyetemről kérdeztem volna. De egyelőre fektessük, mert a szakmai életrajzodba beletartozik, hogy már gimnazista korodban nyaranta régészeti feltárásokon vettél részt, vagyis többet volt kezedben az ásó meg a lapát meg az ecset, mint a gitár. Mi vonzott a régészetben? Romantikus alkat vagyok, talán ezért is ez az utólagos (?) vonzódás a blueshoz. Az archeológiával is így volt valahogy: serdülőkori olvasmányaim, főleg a Schliemann életéről szóló Zamarovskýtól, amelyben, hajói emlékszem, a fiatal Schliemann még valamikor serdülőkorában kijelentette, hogy ő pedig majd megtalálja Tróját. És aztán úgy is lett. Legalábbis ő abban a hitben halt meg. És akkor annyira izgalmasnak tűnt nekem a régészet, hogy elkezdtem további könyveket olvasni a témában, és hát régészeti feltárás miatt sem kellett egész Kisázsiába utaznom, a szomszéd faluban, Szőgyénben nyaranta hatalmas feltárások folytak (ezt már csak most tudom, hogy még azt sem lehet kizárni, hogy esetleg a „trójaiakkal” rokon népesség maradványai is előkerültek ott), szóval a gimnáziumi nyaraimnak legalább egy hónapját ott töltöttem. Először valóban ásóval, lapáttal, később spaknival és ecsettel, s még később milliméteres papírral és ceruzával. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a gimnáziumban közben olyan „biztatásokat" kaptam, hogy „aha, te vagy az a gyerek, aki ószeres akar lenni”, meg „akkor leszel fiam régész, ha térdig érő fehér szakállad lesz” stb. Mondanom sem kell, hogy az efféle megjegyzések még inkább az archeológia irányába tolták makacs akarásomat. Viszont kiderült, hogy bizony régészet szak Pozsonyban csak minden második-harmadik évben nyílik (abban az évben, amikor döntenem kellett, éppen nem), Prágában ugyanez volt a helyzet. Budapestre akkor egy államilag előírt kvótarendszer alapján lehetett kijutni. Előre meg volt szabva, hogy az adott évben mondjuk négyen mehetnek magyar, hárman történelem szakra, ketten néprajzra stb. A régészet ezen a listán sem szerepelt. Valaki azt tanácsolta, hogy próbáljam meg a néprajzot. Fogalmam sem volt róla, hogy mi az (ma sincs. Akkor valami csemadokos néptáncolással azonosítottam, ma más gondjaim vannak vele), de mivel a tanács úgy folytatódott, hogy ha oda felvesznek, ott már (mármint Budapesten az ELTE-n) második szakként felvehetem mellé a régészetet, hát belevágtam. S mivel két helyre lehetett jelentkezni, beadtam a jelentkezési lapomat a prágai Károly Egyetemre is, német-történelem szakra... Meg kell, hogy szakítsalak. Szerintem az első publikációd is a gimnáziumi évek idejéből való. Emlékszel rá pontosan, hogy miről szólt, mikor és hol jelent meg, vagy utána kell nézned? Hát, hogy egészen pontosan mikor, annak valóban utána kellene kotorni, de már alapiskolás koromban jelentek meg apró kis... mijeim is? ...szóval afféle karcolatocskák, „egypercesek” a Tábortűzben. Aztán a gimnáziumban szorgalmas tudósítója és glosszaírója voltam a járási hetilapnak, a Heti Hírlapnak, talán valami az Új Ifjúságban is megjelent (vagy csak küldtem és nem jelent meg? Utána kellene ennek is nézni, már ha érdemes volna). Akkor már rendszeres naplóíró voltam, amit akkor a leginkább stílusgyakorlatnak tartottam. Utólag belekóstolgatva ezekbe a próbálkozásokba, látszódik, hogy éppen akkor kit olvashattam: hol Németh László, hol Illyés Gyula modorában vannak írni próbálva ezek a szösszenetek. No, de ez az egész akkori „publikációs tevékenység” nem érdemel meg ám ennyi beszédet...
