Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
8. …mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitól lehet tanulni. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel
Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel 575 Mindkét helyre, Budapestre és Prágába is felvettek, és te a budapesti egyetemet választottad. Ott úgy alakult a sorod, ahogy a tanácsadód előrevetítette: a néprajz mellé fölvetted a régészetet is. Mikortól érezted, hogy minden előző régészeti érdeklődésed és tapasztalatod dacára a néprajz lesz az, ami jobban kezd vonzani? Különben elég sokat vfvódtam, hogy melyik várost, melyik egyetemet válasszam. Mert a régészet mellett a germanisztika is vonzott, ráadásul Prága is. Aztán valamiért mégis Budapest mellett döntöttem (látod, olykor ezen is eltűnődöm, vajon mi lett volna, hogyan alakul a sorsom, ha akkor Prágát választom?). Budapesten, azonnal az indulásnál, minden gond nélkül be tudtam iratkozni a régészet szakra is, s hát lényegében fél éven belül eldőlt, hogy bizony én inkább néprajzkutató szeretnék lenni. Miközben, s ezt azért hangsúlyozni kell, az archeológiából és-ról lényegesen többet tudtam akkor, mint csoporttársaim zöme, akik nagyjából az én korábbi Schliemann-élményeim romantikus szintjén voltak. Akkor már olvastam a „legszárazabb" régészeti szakirodalmat, s nem csak magyarul, hanem szlovákul, csehül és németül is, tehát pontosan tudtam, mi vár rám a régészeti kurzusokon. Azt viszont nem, hogy a néprajz mit hoz, azt, hogy fél éven belül megváltoztatja az érdeklődési irányomat... Min vagy kin múlott ez? Magának a tudományszaknak, a néprajznak más irányultságán, vagy esetleg valamelyik tanáregyéniség volt rád ekkora hatással? Mert azt azért gondolom, hogy az ELTE bölcsészkarának oktatói már inkább hasonlítottak olyan személyiségekre, amilyenekre a gimnáziumban vágytál: tudós tanárokra? Gondolom, a követelmények ott azért nagyok voltak... Azt hiszem, mindkettőn. De kezdem azzal a tanáregyéniséggel, akinek alighanem köszönhetem ezt az „átigazolást”. Amikor a budapesti egyetemre kerültem, 1975-ben, Dömötör Tekla professzor asszony volt a Folklore Tanszék vezetője, körülbelül annyi évesen, mint amennyi most éppen én vagyok. Mi, diákok csak Tekla néninek szólítottuk és rettenetesen öregnek láttuk. Ez egyrészt nyilván a fiatalság sajátos nézőpontjának tudható be, másrészt annak is, hogy előadásai, szemináriumai alatt nemes egyszerűséggel hol a Miklóst, hol a Tónit emlegette (akikről aztán csak menet közben derült ki, hogy igen: Radnóti Miklósról és Szerb Antalról van szó), tehát olyan, rég halott klasszikusokat, akik annak idején legszűkebb baráti köréhez tartoztak, s akik szellemi nagyságához nekünk valaha a bokájukig is felérni teljesen esélytelennek láttuk, éreztük (jómagam érzem ma is. Sőt: ma még inkább!). Már első órái elbűvöltek, hiszen a néprajz, konkrétan az ő esetében a folklorisztika, irodalmi, művészeti, kultúrtörténeti összefüggésekbe ágyazottan jelent meg. Sokkal emberibb, sokkal élőbb, sokkal izgalmasabb volt számomra, minta meglehetősen száraz archeológia. Nyilván olyan apróságok is erre az oldalra billentettek, mint amikor például Tekla néni az egyik órán egy, éppen az ÉS-ben megjelent írást hozott szóba. Ahogy ezt kimondta, néhány másodpercre megszakította a dohányzást (láncdohányosként nem - egyszer egy időben két cigarettája is „üzemben volt”, egy a szájában, a másik a hamutartó peremén), szigorúan körbenézett: „Azt azért, gyerekek, remélem, hogy tudják, mi az az ÉS???” Nekem persze fogalmam sem volt, valakik valamit, de ők is inkább bizonytalanul hümmögtek. Óra után viszont azonnal szaladtam egy újságárushoz, és kértem egy ÉS-t. Aztán kaptam egy Élet és Irodalmat... Azóta vagyok ÉS-olvasó... Ide persze kívánkozna egy közbevetés, hogy tudni kell, engem az irodalom mindig vonzott (naplóstílusom kapcsán már érintettem ezt), tehát az, hogy a folklorisztika és irodalom ilyen szoros szimbiózisban leledzik, nekem fölöttébb rokonszenves volt (azt már csak most tudom, hogy még annál
