Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
8. …mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitól lehet tanulni. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel
Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel 573 alkat vagyok, abból jövök rá az utóbbi években, évtizedekben, hogy konferenciákon egyre gyakrabban beszélgetek diáklányokkal (no, nem azért! Diákfiúk szinte nincsenek is ezeken a tanácskozásokon, vagy ha igen, nem annyira beszédesek), szóval diáklányokkal tereferélve azon veszem észre magam, hogy nagy érdeklődéssel hallgatom, amiről beszélnek, és én ebből tanulok is. Látva más kollégákat, ugyanott, amint még a kávé mellett vagy egy borkóstoló keretei között is, ugyanazokat a diáklányokat komoly (tanaras!) képpel oktatják, még szembetűnőbb ez a „felfedezésem”. Persze a másikat hallgatva, egy-két rövid kérdéssel, közbeszólással is lehet oktatni (sőt!), de én ezekből a beszélgetésekből általában tényleg tanulok. Visszatérve a kérdésed első felére, hát, azt hiszem (de ilyesmit az ember önmagáról nehezen tudhat megállapítani), szóval azt hiszem, hogy hálás tanítvány típus voltam, vagyok. Szeretem meghallgatni mások véleményét, tudását, az enyémet hangosan nem feltétlenül kimondva (ez nem biztos, hogy jó), szeretek új dolgokat, új gondolatokat megismerni, másokat hallgatni. Ez nem jelenti okvetlenül azt, hogy mások véleményét kritikátlanul átveszem, de általában élből semmiképpen nem szállók vitába. Szeretem végiggondolni, átrágni magamban először, aztán később, ha úgy látom, akár konfrontálódni. Csípőből tüzelve viszont ritkán. Ez abból a már említett lépcsőházi ember mivoltomból is adódhat. A tanítók kérdésére visszatérve, az a helyzet tehát, hogy valójában éppen a legfogékonyabb koromban nem, nemigen voltak olyan tanítóim, akiket elképzeltem volna magamnak. Afféle tudós tanárokat szerettem volna tehát a magaménak tudni, aki pedagógus is, de közben kutató, publikáló szakember is. Most már egyértelműen a gimnáziumról beszélek, s bizony nemigen kerültem kapcsolatba ilyen emberekkel. Akik ott voltak, inkább visszahúztak, amit elértem, (némi, ám megengedhető túlzással) ellenükre, a velük folytatott küzdelemmel értem el. Látod, miközben kattog az agyam, rájövök, hogy ez sem igaz maradéktalanul! Volt egy nem hivatalos tanító nénim (s az ő neve hadd hangozzék el mégis), Belohorsky Aranka, akihez németórákra jártam már kilencediktől Érsekújvárba, aztán végig, a gimnáziumi éveim alatt is (sőt, amikor az első nemzetközi konferenciámra készültem, ahol németül kellett előadnom, tán 1985/86-ban, arra is ő készített fel). Szóval tőle rengeteget tanultam, nemcsak nyelvet, de az ahhoz kapcsolódó irodalmat, s ami még több, emberséget. Még utólag is csodálom azt a finoman, csendesen alkalmazott pedagógiát, ahogy tanulásra késztetett. Sose felejtem el (magam előtt látom töpörödött alakját a foteljében), ahogy - miután valószínűleg nem úgy teljesítettem, ahogy elvárta volna - bármiféle szemrehányás nélkül, csak szelíden megcsóválva a fejét, fennhangon elmondja, majd beleírja a füzetembe a Goethe-idézetet: „Wer fremde Sprachen nicht kennt, weiß nichts von seiner eigenen.”1 Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak (meg hát persze szüleimnek, hogy annak idején támogattak ebben is), hogy tanítványa lehettem! Különben módszerét (beleértve a Goethe-idézetet is), tehát egy afféle, szelíden rávezető módszert életem során sokszor próbáltam alkalmazni. Sikertelenül. Nyilván bennem volt a hiba. A gimnáziumhoz képest az egyetemen jobb volt a helyzet. Azzal kapcsolatban már inkább nekem vannak, magammal szemben kételyeim. Kihasználtam-e minden ott felkínált és elérhető lehetőséget? Istenem, ha XY előadásait a mai eszemmel hallgathatnám meg újra! Meg ilyesmik. 1 Aki nem ismer idegen nyelveket, a sajátjáról sem tud semmit.
