Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
Két part között...485 tájékozódva egyaránt, miközben kutatási területe társadalmi rétegektől független. Említést tettem már róla, hogy a néprajz kialakulása során (tehát nagyjából a 18. század legvégén, de még inkább a 19. század első felében) a paraszti kultúrát vonta be érdeklődési körébe, azt tekintve népi kultúrának. Nos, időközben kiderült, hogy azok a jelenségek (szájhagyományozódás, a jelenségek variálódása stb.), amelyeket a paraszti kultúra sajátjának gondoltunk, voltaképpen mindegyik társadalmi rétegben, osztályban (persze más-más arányban) megtalálhatóak. Ezért aztán fölöslegesek az aggodalmak: mindig lesznek olyan jelenségek, olyan folyamatok, amelyeknek vizsgálatával, a maga speciális kutatási módszereivel a néprajz foglalkozik majd. A romantika során kibontakozott nemzeti néprajztudományok sajátosan nemzetinek gondolták saját népük népi kultúráját, s nemzeti kultúrájuk megújítási lehetőségeit látták a népi kultúra (elsősorban a folklór) egyes jelenségeinek az ún. „magas kultúrába” való beemelésével (zárójelben jegyzem meg, hogy még ha az alapállás hamis volt is, s az egyes folklórjelenségek korántsem csak egy népre jellemzőek, a „magas kultúrába” való újrafelhasználásuk valóban frissítette az adott nemzeti kultúrát). Időközben azonban az is nyilvánvalóvá vált (emlékezzünk: erre már a fentiekben is utaltam!), hogy az egyes néprajzi jelenségek nem a nyelvi határok szerint rendeződnek. Másként szólva: a legtöbb kulturális jelenség, nyelvi és etnikai határokon átívelve, ismert más-más nyelvű népek körében is. Megszámlálhatatlan mennyiségű példát sorakoztathatnék föl állításom igazolására. Most álljon itt mindössze néhány precedens bemutatása: az egyik talán még közismertnek is mondható, s az Arany János által Vadrózsa-pörnek elkeresztelt polémiára gondolok. Miután Kriza János 1863-ban közreadta a Vadrózsák című székely népköltési gyűjteményét, egy román irodalmár, lulian Grozescu plágiummal vádolta őt meg. Azt vetette tudniillik Kriza szemére, hogy néhány, székelyként közölt népballadát (köztük a Falbaépftett feleség, illetve népszerű magyar címén a Kőműves Kelemen balladáját is) román eredetiből fordította volna magyarra. Egyszóval: lopta. Az élénk vita arra ösztönözte mindkét nemzet folkloristáit (sőt, később mások is bekapcsolódtak), hogy szorgos gyűjtőmunkába kezdjenek. Ebből aztán kiderült, hogy Kriza nem plagizált, s a Falbaépftett feleség balladájának alaptörténete ismert gyakorlatilag minden balkáni népnél. Vargyas Lajos 1976-ban a ballada párhuzamait, variánsait a magyarok és románok mellett a görögöknél, bolgároknál, szerbeknél, horvátoknál, albánoknál, sőt a grúzoknál is kimutatta (Vargyas 1976, II: 27-28). A másik példám magyar-szlovák-cseh kapcsolatokra vonatkozik: Rudolf Pokorný cseh író, újságíró, a szlovák nép odaadó barátja, ahogy későbbi kiadói nevezik, az „aranyszívű ember”, két hosszabb felső-magyarországi (vagy ahogy ő már akkor nevezte: szlovákiai) utazásáról, amelyeket főként Jozef Miloslav Húrban meghívására, a „magyarok szlovákokkal szembeni elnyomó politikáját” szemrevételezendő először 1879-ben realizált (s ezt még két „szlovákiai útja” követte), Vándorlások Szlovákiában című, két kötetbe rendezett útirajzaiban számolt be. Ezek során a korabeli Magyarország lényegében valóban csak a szlovákok lakta megyéit, illetve a vegyes lakosságú megyék főleg szlovákok lakta településeit látogatta végig. Magyar szemnek, szívnek nem kedves olvasmány Pokorný munkája, hiszen egyrészt óriási (negatív) előítélettel viseltetik a magyarokkal szemben, másrészt helyzetjelentései sok esetben úgy tűnik, hogy (sajnos) helytállóak. Mindezek ellenére, illetve mindezek mellett (a szlovák nemzetté válás folyamatában végzett tevékenységét, műveinek ily szempontú hitelességét, hatását elemezzék és döntsék el a politikatörténészek), szóval mindemellett munkája kincsesbá-
