Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
486 Kapcsolatok, identitásaink nyája a magyar (és közép-európai) néprajzi kutatásnak. Útirajzaiban egyebek között például viszonylag terjedelmes, magyar vonatkozásokban is gazdag cigány anekdotagyűjteményt ad közre. Pokorný saját bevallása szerint az anekdotákat szlovákiai utazásai során saját maga gyűjtötte, illetve némely szlovák barátja is küldött neki ilyeneket, továbbá néhány anekdotát egy 1880-ban megjelent szlovák anekdotagyűjteményből vett át. A Pokorný által közölt tréfáknak, anekdotáknak legalább kétharmada azonos a Hegedűs Lajos által összeállított és három kiadást (1857,1867,1870) megért Eredeti tréfák, adomák s mondák a czigány életből című gyűjtemény darabjaival. Tanulság, hogy az éppen nem magyarbarátságáról ismert Pokorný valószínűleg a szintén magyarellenes Hurbantól és társaitól hallhatott a Hegedűs Lajos által kiadott, akkoriban harmadik kiadását megért cigányanekdota-gyűjteményéből történeteket. Az is elképzelhető, hogy szlovák barátai nem is említették neki a forrást (sőt, talán ők is elfelejtették akkorra). Pokorný ezeket a történeteket - tételezzük fel: jóhiszeműen - közölte, mégpedig (mivel semmi más utalás nincsen rá) mint a szlovák szóbeliségből lejegyzett anyagot. Hogy része volt-e már akkor is, illetve része lett-e a szlovák népi szóbeliségnek is ez a cigány anekdota-anyag, nem tudom, mindenesetre (Hegedűs gyűjteményének nem ismeretében) egy szlovák folklorista ma joggal feltételezhetné, hogy a Pokorný által 1885-ben közölt gyűjtemény a szlovák anekdotakincs egy fontos és korai forrása (vö. Liszka 2004d). Bartók Béla saját gyűjtései, illetve az akkor rendelkezésére álló gyűjtemények elemzése alapján egy 1937-ben megjelent cikkében (Népdalkutatás és nacionalizmus) kimutatta, hogy a szlovák népzenei anyagnak mintegy 20%-a magyar eredetű, miközben a magyarnak nagyjából 40%-a szlovák, illetve szlovák-morva közvetítésű német eredetű dallam (vö. Bartók 1952, 8). Mindezekből (is) következik, hogy egy adott nép népi kultúráját, néprajzi jelenségeit egyszerűen nem érthetjük meg legalább a szomszédos népek kultúrájának beható ismerete, összehasonlító vizsgálatok nélkül. Egyebek között ezt a célt is hivatott betölteni az európai etnológia. 3 3. Térjünk azonban vissza a nyelvi és kulturális határok kérdéséhez! Végső soron tudománytörténetileg magyarázható, ám mégsem indokolható, hogy néprajzi gyakorlatunk (s tulajdonképpen nem csak a miénk) kimondva-kimondatlanul azonosítja „népi kultú - ránk” elterjedési területét a magyar nyelvterülettel (és általában a „nemzeti" népi kultúrákat az adott etnikum-nemzet nyelvi kiterjedésével). Az azon belüli belső tagolódás, az egyes tájegységek, néprajzi, etnikai, etnokulturális csoportok meghatározására eredményes erőfeszítéseket tett ugyan a magyar néprajztudomány, ám a külső, nyelvi és kulturális határok egybeesését gyakorlatilag evidensnek véve, a kérdéssel érdemben nem is foglalkozott. Gunda Béla, aki pedig valóban európai távlatokban és összefüggésekben vizsgálta a magyar „népi műveltséget”, szintén a „nyelvi határokon belül” szemlézi csak „népi kultúránk” tagolódását: „A magyar népi műveltség - amelyben benne rejlik a hagyományos és a folyamatosan új - az Őrségtől a moldvai csángókig, a Zobor vidékétől a szerémségi magyarokig sajátosan integrálódott, egymással láncszerűen összefüggő, vonalhatárokkal el nem választható, az etnikumot is kifejező szubkultúrák sokszínű freskója” - írja akadémiai székfoglalójában (Gunda 1994, 52). Ennek ellenére, s ez a székfoglaló egész mondanivalójából, érvrendszeréből egyértelműen kitűnik, a nyelvi határ - legalább itt, Közép-Európában - nem jelent egyszersmind kulturális határt is. Ugyanez
