Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
4. 58. Két part között... A népi kultúra helye és szerepe Európa egyik ütközési zónájában Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza... (Ady Endre) Ady Endre 1905-ben írta az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című publicisztikáját. Számos, máig ható (és megszívlelendő!) megállapítása mellett a szép metafora miatt választottam írásom mottójául fenti sorait. Kompország: a magyarság, a magyar kultúra, a magyar népi kultúra európai helyzetének, a népi kultúra ambivalens minősítésének jobb kifejezésére - azt hiszem - nem találhattam volna Adyénál szemléletesebb megfogalmazást. Erről lesz szó voltaképpen következőkben is: egyrészt, hogy milyen a magyar köztudatban való megítéltsége a magyar népi kultúrának; másrészt hogy miként, milyen külső és belső hatások, folyamatok nyomán alakult ez a kultúra olyanná, amilyennek a 20. századra megismertük, illetve megismerni véltük, valamint, harmadrészt, hogy milyen helye és szerepe lehet a magyar népi kultúrának európai kontextusban. 1. Milyen kép is él tehát a mai magyar társadalomban a néprajzról, a népi kultúráról? Már akiben persze bármilyen is él - tehetjük gyorsan hozzá. Egy masszív, mondhatni kibékíthetetlen, tűz-víz, ám azonos gyökerű kettőség jellemzi ezt a megítélést. Egyrészt (és ez az általános) a népi kultúrát a nemzeti lét egyik legfontosabb letéteményesének, ősi, nemzeti jegyek, sajátosságok legmarkánsabb hordozójának tartják. A „magyaros motívumok”, a „magyar viselet”, a nemzeti táncok és a „tiszta forrás” mindmind a nemzeti jelleg kifejezésének az eszközei (vő. Györffy 1.1939; Kapitány-Kapitány 1999; Limbacher 2002). Közben a tudomány nagyon jól tudja, hogy a nyelven kívül nincsen a magyar népi kultúrában egyetlenegy olyan jelenség, amely az egész magyar nyelvterületen és csakis a magyar nyelvterületen lenne ismeretes. Mindamellett időre időre kiemelődnek bizonyos jelenségek, amelyek nemzeti jelkép, nemzeti sajátosság rangjára emelkednek. Ilyenek a cifraszűr, a mesterségesen létrehozott, de a köztudatban ősinek tartott csárdás (vő. Straková 2006) vagy éppenséggel a nemzeti eledelnek tartott gulyás. És a sort persze folytathatnám... A kulturális jelenségek pedig - ahogy arról az alábbiakban majd még részletesebben is szó lesz - alapvetően nem a nyelvi határok mentén, nem azokat követve rendeződnek. Bizonyos jelenségek fejlődésbeli fáziseltolódásból fakadóan vannak mega szomszédos népeknél, miközben a magyaroknál már hiányzanak (pl. a románok bocskora, a szlovákok széles öve, a tüsző stb.), mások meg (pl. egyes folklórjelenségek) a nyelvi különbségekre mondhatni fittyet hányva folytatódnak a nyelvhatáron túl is, csak éppen más nyelven. Miért van akkor mégis, hogy a közvéleményben
