Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
482 Kapcsolatok, identitásaink a népi kultúra fokozottabban nemzeti jellegű? Egy magyar anyanyelvű falusi parasztot a közvélemény általában magyarabbnak tart, mint egy szintén magyar anyanyelvű és kultúrájú városi polgárt. Pedig a fentebb elmondottak korántsem újdonságok, nem én mondom ki őket először, hiszen Ortutay Gyulától kezdve Kosa Lászlóval bezárólag többen megfogalmazták már ezeket (pl. Kosa 1998, főleg: 7-19; Ortutay 1937). Mivel magyarázható, hogy a közvélemény mégis azt fogadja el, amit elfogadni akar? Erre a válasz természetesen kézenfekvő: az európai néprajz tudománytörténetét ismerő számára világos, hogy a felvilágosodás és nemzeti romantika időszakában kibontakozó nemzeti néprajztudományok az adott nemzet (lett légyen az német, cseh, szerb vagy magyar) legfőbb letéteményesét éppen a (szerintük) parasztság által fenntartott népi kultúrában látták. Manapság a kérdés inkább úgy lenne megfogalmazható, hogy miért nem tesz a néprajz gyakorlatilag szinte semmit e mítosz fölszámolása érdekében? Miért marad meg inkább ebben a kényelmesnek már nem is tekinthető helyzetben? Itt viszont egy újabb kérdés vetődik fel: nemzeti (horribile dictu: nemzetiségi!) tudomány-e a néprajz, vagy éppenséggel nemzetközi? Másként, viszonyainkra lefordítva fogalmazva: szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? Szlovákiai magyar néprajz alatt ez ideig jó esetben szolid leíró tudományt lehet(ett) érteni. A megbízható deskripcióra, dokumentálásra természetesen a jövőben is szükség lesz, hiszen ez szolgáltatja a nyersanyagot bármilyen szempontú elemző vizsgálathoz. Ha ezt értjük „szlovákiai magyar néprajz” alatt, akkor erre a tudományágazatra a jövőben is szükség lesz. Az már voltaképpen lényegtelen, hogy ez a leíró néprajz éppen mely népcsoport kulturális vagy társadalmi jelenségeit rögzíti. Esetünkben természetes, hogy a szlovákiai magyarokét, ezért lehet indokolt akár a „szlovákiai magyar néprajz” szóösszetétel. Mit értsünk azonban európai etnológián? A fogalmat a neves svéd néprajzkutató Sigurd Erixon vezette be az 1930-as években (Erixon 1937; Erixon 1944), ám igazi, sikeres pályafutását csak az utóbbi évtizedekben kezdi befutni. Azóta többen megfogalmazták már célkitűzéseit, követendő munkamódszereit (elsősorban a skandináv országok szakemberei, de német és magyar példákat is hozhatnék), s persze - a dolog természetéből adódóan - ahányan, szinte annyiféleképpen (vö. Hofer 1984; Kaschuba 1999; Kaschuba 2004). Ezért most csak arról beszélhetek, hogy én mit értek európai etnológián. Voltaképpen az Európában korábban hagyományos, a saját nép kultúrája vizsgálatára irányuló, viszonylag önmagába záruló néprajzi módszert helyettesíti, illetve egészíti ki azzal, hogy más európai népek kulturális megnyilvánulásait (is) vizsgálja. Ezzel lényegében a néprajztudomány összehasonlító irányzatait emeli magasabb rangra. Emellett a korábbi európai néprajztudományokban (és főleg a kelet-közép-európai népek néprajzában) ugyancsak hagyományosnak minősíthető archaizmuskutatással szemben bizonyos fokú „jelenkutatási” elemeket is beemel az etnológiai gyakorlatba. Még tovább menve, főleg a kulturális és szociális antropológiának tulajdonított munkamódszereknek szentel nagyobb jelentőséget, mint azt a hagyományos néprajz korábban tette, illetve a „másság” kutatásának elvét hangsúlyozza. Egy adott társadalomban persze mindenki „más", hiszen az emberek különböző szempontok (nyelv, vallás, nemek, életkorok, foglalkozások, szabadidő-foglalkozások, társadalmi helyzet stb.) szerint, különböző csoportokba tömörülnek, illetve sorolhatóak. Ily módon az egyén egy időben több csoportnak is a tagja lehet, miközben ezekben a csoportokban akár máshogy is viselkedik (a legszembeötlőbb példa erre a katonaélet: minden katonaviselt férfiú megtudja erősíteni, hogy a katonai szolgálatukat töltő legények gyökeresen másként viselkedtek a seregben,
