Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
Tipikus német?477 Mindezt a Függelékben irodalomjegyzék és mutató egészíti ki. Nézzük csak meg azonban ezeket részletesebben! Az első fejezetben azokra a folyamatokra, szemléletmódokra mutat rá, amelyek bizonyos embercsoportok, népek, nemzetek kategóriákba sorolását kiváltják. Az általánosítás, a tipizálás jöhet egyrészt kívülről (ebben az esetben főként a sajáttól eltérő tulajdonságok emelődnek ki, s általában a „negatív” jelenségekre esik a legnagyobb hangsúly), másrészt belülről (ilyenkor főleg az erények, kisebb mértékben az önironikus, önkritikus szemléletmód dominál). „Minden nemzet - írja Schopenhauer - gúnyolódik a másikon, és mindegyiknek igaza van." Kétségtelenül sarkított megfogalmazás, de korántsem alaptalan: a nemzetkarakterológiai sztereotípiák évszázados (ha éppenséggel nem évezredes!) - persze szubjektív! - megfigyeléseken alapulnak, ezért nem lehet kézlegyintéssel, vállrándítással elsiklani fölöttük. Valami örök emberit fejeznek ki, ami már a különféle névcsúfoló gyermekrigmusokban vagy a (mellesleg: szintén nemzetközi!) falucsúfolókban is megnyilvánul. A következő fejezetben a szerző tehát sorra veszi azokat a jellegzetességeket, amelyeket kívülről a németekre szokás aggatni, illetve azokat, amelyekkel a németek jellemzik magukat előszeretettel (a kettő nem minden esetben különbözik egymástól!). Ily módon szóba kerül a legendás német rend- és tisztaságszeretet éppúgy, mint a szorgalom, az utazási kényszer vagy a „nemzeti" ételek, illetve az, hogy valóban humortalan nemzet-e a német és hasonlóak. Ami számomra kissé problematikussá, de legalábbis egyoldalúvá teszi ezt a szemlét, az az, hogy a szerző szinte kizárólag az amerikaiak vagy franciák, angolok vagy kínaiak szemszögéből vizsgálja a német karaktert. Részben jogos ez a hozzáállás, hiszen messzebbről szemlélve (franciák?) jobban előtérbe kerülnek, kiugranak a jellegzetességek, a különbözőségek. Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa felől vizsgálva a dolgot viszont az derül ki, hogy sokuk nem is annyira jellegzetesen német, illetve sokat éppen fordítva ítélnénk meg: az amerikaiak szerint például a németekre jellemző, hogy gondosan körbekerítik a házaikat, míg a kelet-európai utasnak Németországban a házak körbekerítetlensége tűnik fel. Hatásos lenne persze Bausinger példáit széljegyzetelni, kelet-európai példákkal, tapasztalatokkal konfrontálni, ám ez végzetesen szétfeszítené egy recenzió kereteit. Számomra e fejezet egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy - mint minden - a nemzeti sztereotípiák is relatívak. A másik nagy tanulság pedig az, hogy a német nyelvterület nyugati határa egyszersmind erőteljesebb kulturális határt jelent, mint a keleti. Magyarán: a német mentalitás, a német kultúra sokkal több szállal kapcsolódik a tőle keletre fekvő szomszédos területekhez, mint nyugat felé. Márai Sándor írja némi (ön)iróniával az Egy polgár vallomásai ban, hogy amikor az első világháború után először utazott Belgiumon keresztül Németországból Franciaországba, a határ átlépése után boldogan sóhajtott fel: íme, Európában vagyok: „Minden »európai« volt szemünkben, a büdös-avas, toprongyos vasúti kocsi, a nagyhasú, ezüstmonogramos, pecsétfoltos kabátban szuszogó belga jegyellenőr, a vaksi, szortyogó gázlámpa a kupé mennyezetén, a vasúti jegy, mely »egészen más« volt, olyan »európai« volt, mindenképpen más, mint az otthoni vasúti jegyek, melyekkel Kassáról Poprádfelkára lehetett utazni... Nyilván »európai« volt számunkra a lószőr is, amely kilógott a kupé rongyos üléséből...” Márai egy akkori életérzést fogalmaz meg önironikusan, s valahol ezt a szubjektív életérzést Bausinger könyve is alátámasztani látszik. A következő fejezetben Hermann Bausinger más aspektusból közelíti mega nemzeti sajátosságok kérdését. Azokat a szimbólumokat, jelképes alakokat, nemzeti emlékhe-
