Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
478 Kapcsolatok, identitásaink lyeket stb. veszi számba, amelyek a németek identitásának így vagy úgy a kifejezői. Ez már itt nem a „tipikusan német” kérdése tehát, hanem azoké a kulisszáké, amelyek a „tipikusan németet” körbeveszik. Először a német nemzeti szimbólumokkal (nemzeti színek, címer, himnusz) foglalkozik, bemutatva azok kacskaringós történetét. Amint hangsúlyozza, részben a történeti események hatására, részben a német nyelvterület erős tagoltsága következtében a fent említett nemzeti szimbólumok nem játszanak a németek (a németországi németek!) mindennapjaiban olyan meghatározó szerepet, mint másutt. Például a magyaroknál. A nemzeti trikolór, a címer és a himnusz nálunk - miközben állami jelkép - egyszersmind „össznemzeti” szimbólum is. A magyar himnusz elénekelése Szlovákiában egy nemzeti ünnepen nem jelenti egyszersmind azt, hogy az éneklők határmódosításra törekednének. Nem egy másik ország himnuszát éneklik ugyanis, hanem a magyar himnuszt. A németek esetében, amint említettem, ezek a jelképek nem játszanak ilyen meghatározó szerepet. Ennek ellenére szívesen olvastam volna arról is néhány mondatot, hogy jelent-e valamit, s ha igen, akkor mit a német trikolór vagy címer mondjuk Dél-Tirol német lakossága számára, hiszen Dél-Tirol helyzete egyáltalán nem volt közömbös a németek számára sem (Stille Hilfe Süd-Tirol). De arról is szívesen olvastam volna, hogyan érez, hogyan viselkedik egy elzászi német vagy egy erdélyi szász a német himnusz hallatán. Csak részben kapcsolódik ide, de nem tudom megállni, hogy le ne írjam: a mai Délnyugat-Szlovákia területén a tatárjárás után, majd a 18-19. században jelentős számú német kolonista telepedett le. Ezek nagyobbik része a 20. század elejére teljesen elmagyarosodott vagy elszlovákosodott. Egykori német származásukat csak a falunevek (Németgurab, Németszőgyén stb.) és az ott élő családok németes hangzású nevei jelzik. A kilencvenes évek elején Dél-Szlovákia-szerte divatba jött a települések címereinek, zászlóinak az elkészíttetése. Ezeket jó esetben történeti források felhasználásával és a település egyéb adottságainak figyelembevételével (nem túlzás!) gyártotta szinte futószalagon néhány heraldikus. Szőgyén (amely az 1923-as egyesítés előtt két települést, Magyar- és Németszőgyént jelentett) címerébe belekerült egyebek között a falu határában régészeti feltáráson előkerült neolitikus „ülő Vénusz”-szobor rajza, illetve - a korai német telepesekre utalva - a német birodalmi sas rajza is. Egy német nemzeti jelkép így öröklődik tovább egy dél-szlovákiai magyar falu címerében... Térjünk azonban vissza Hermann Bausinger könyvéhez! A Jelképek és jelképes alakok című fejezetben a már említett nemzeti szimbólumokon túlmenően foglakozik a német történelmi emlékhelyek históriájával és szerepével az ország mai lakosságának mindennapjaiban, a német folklórnak és az irodalomnak a németeket jelképező figuráival (Siegfried, „deutscher Michel”, Faust stb.), valamint a német tájegységek „nemzeti” jellegével. Az, hogy egy nép nemzeti emlékhelyeket hoz létre magának, semmiképpen nem német specialitás, s Bausinger sem emiatt foglalkozik a kérdéssel. Az elemzésből azt hiányolom csak (megint!), hogy példái közül következetesen hiányoznak a mai Németország határain kívül eső emlékhelyek. Johann Nepomuk Hummel és Wolfgang Amadeus Mozart pozsonyi, illetve salzburgi emlékei például vagy Thomas Mann zürichi sírja... A német nemzeti identitásnak ugyanis - véleményem szerint - ezek is szerves részei (kellenének, hogy legyenek). A negyedik fejezetnek már a címadó kérdő mondata is sokat sejtető: Jellegzetesen német - leáldozóban lévő modell? A szerző itt az egykori NSZK-NDK kettősség máig meglévő hatásait vizsgálja. Megállapítja, hogy a jó négy évtized az „új tartományok” la-
