Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
470 Kapcsolatok, identitásaink elsősorban halottak napján kaptak szerepet, amikor a hozzátartozók gyertyát gyújtottak a harctereken elesettekért. Erőteljesebb nemzeti töltetet inkább a második világháború után kaptak, amikor az akkori hatalom igyekezett eltüntetni minden magyar nemzeti jelképet (turulmadarakat, Kossuth-cľmereket), az első világháborús emlékekről is. Erre a folyamatra azonban még a későbbiekben visszatérek. Érdekes módon akkor, amikor az 1918-ban felállított első világháborús emlékekre került turulmadarak és magyar címerek ellen az akkori csehszlovák hatalomnak nem volt kifogása (?), a korábbi nemzeti emlékeket (mint például néhány Kossuth-szobrot) igyekezett legalábbis eltávolítani az adott települések frekventáltabb helyeiről. Nem ismerek azzal kapcsolatban adatokat, hogy ezek ellen a szlovákiai magyarság erőteljesebben tiltakozott volna, ellenlépéseket tett volna (gyorsan hozzá kell azonban tennem, hogy a korabeli szlovákiai magyar sajtó ilyen szempontú elemzése még nem történt meg). Ekkora időbeli távolságból szemlélve úgy tűnik, mintha a fiatal csehszlovák demokrácia gazdasági jóléte teljesen kielégítette volna az akkori szlovákiai magyarságot. Inkább később vált nemzeti jelképpé a komáromi Jókai-szobor, amelynek alapkőletételénél, 1937. június 20-án Milan Hodža, akkori csehszlovák miniszterelnök mondott nagyhatású beszédet, magyar nyelven(!). A szoboravató ünnepségre még az év november 28-án került sor. Az emlékmű mellett a komáromi szekeres gazdák álltak díszőrséget, mellettük népviseletben naszvadi lányok, illetve a helyi főgimnázium cserkészcsapata sorakozott föl. Az 1938-as határmódosításokat követően viszont a szó szoros értelmében fellángolt a nemzeti érzés, a bevonuló honvédeket minden magára valamit is adó település díszkapuval, „magyar ruhás” lányok seregével, nemzeti kokárdás ünneplő tömeggel, alkalmi versezetek elszavalásával, virágcsokrokkal és csókokkal fogadta. Ekkor néhány, korábban eltávolított szobor visszakerült eredeti helyére, és szinte minden településen felállították az országzászlót (ezek alapjai sok helyütt a mai napig láthatóak és a korabeli képeslapok is tanúskodnak róluk). A rozsnyói Sajó-vidék tárcaírója, a Kossuth-szobor újraállítása kapcsán 1939-ben, Csinosodunk című cikkében szóvá tette, miért kellett székely kapu mintájú diadalíveket konstruálni a bevonuló magyar csapatok üdvözlésére, miért kellett a Kossuth-szobor ünnepsége kapcsán is ilyent készíteni, miért nem helyi hagyományokra támaszkodó motívumokból állítják össze ezeket a kapukat („újból diadalkaput állítanak. Székely motívum. Vajon miért?? Kisajátítják Erdélyt? Nem lett volna stílszerűbb egy bányász-elgondolás?’’). Tichy Kálmán, a rozsnyói múzeum akkori igazgatója, népművészeti gyűjtő, Tévedés a székely kapu körül című cikkében aztán elmagyarázta, hogy ezek a motívumok korántsem székelyek, hanem általános magyar (!) díszítmények. A kopjafa és a székely kapu mint szimbólum viszont ekkor már egyre erőteljesebben székely jelképpé, Erdély, illetve a székelység viszont mint a legjobb magyar példaképévé vált: „Erdély fejezi ki a leghívebben az ősi magyar szellemet" - olvashatjuk egyebek között a rozsnyói Sajó-vidékben is 1940-ben. A visszacsatolt északi területeken erdélyi témájú előadásokat tartottak a tanítók a falvak népének, sőt még egy olyan profán és praktikus vállalkozásba, mint egy fafaragó tanfolyam is becsempészték az erdélyi szellemet: a Kiskovácsvágáson tartott fafaragó tanfolyamon egy rimaszombati mestertől a résztvevők „megtanultak szapuló kádat, dézsát, sajtárt, köpülőt, trágyahordót, fürdőkádat, vékát stb. készíteni: fúrni, faragni, mint a székelyek” (Sajó-vidék 1941.4.12.). A lelkes cikkíróban szemmel láthatóan fel se vetődött, hogy a helyi palóc hagyományokat, amelyek szintén nem szűkölködnek fafaragó-hagyományokban, állítsa fel példaképül.
