Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
A (csehszlovákjai magyarság...471 Erdély visszacsatolása után ismét előkerült a rozsnyói székely kapu ügye: „Idejét múlta. A diadalkapura annak idején is megmondtuk a véleményünket. Ez akkor lezáródott. Most Erdély visszakerülésével a kapu motívumával teljesen idejét múlta. A főbejáratnál a járműforgalmat is akadályozza, de ettől eltekintve deszkák hiányoznak már a diadalkapuról és a nemzeti szín is teljesen elfakult. Az idő nagyon is meglátszik rajta, s azért az a legtanácsosabb: bontsuk le!” (Sajó-vidék 1940.9.28.). Különben a lapnak ugyanebben a számában, ugyanazon az oldalon egy reklám látható, rajta egy székely kopjafa, egy erdélyi jellegű harangláb, egy rádiókészülék rajza, és a reklámszlogen: „Erdély szava újra magyar! Közvetíti: Telefunken rádió”. Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, ám a korszellemét mégis jobban megvilágítja a következő eset. A Rozsnyóhoz közeli Rudna vaskőbányájában együtt dolgoztak a szomszédos magyar Kőrös és a szlovák Rekenyeújfalu férfijai is. Az utóbbi, ma szinte teljes mértékben szlovák településről, Rekenyeújfaluról annyi elmondható, hogy a temető sírfeliratainak elemzéséből az derül ki, mintha a huszadik század elejére (nyilván az ismert nemzetiségi és oktatási törvények, illetve egy agilis helyi tanító vagy pap hatásának következményeként) a falu az elmagyarosodás útjára lépett volna. A korábbi feliratok ugyanis szlovákok, ekkortól viszont, szlovákos vezetéknevekkel, ám a magyar nyelvű feliratok szaporodnak el. 1918 megállította ezt a kezdeti magyarosodási folyamatot. Mivel az 1938-as határokat tisztán az etnikai elvek alapján húzták meg, Rekenyeújfalu (Cseh)Szlovákiában maradt, míg Kőrös és Rudna Magyarországhoz került. Ezzel a döntéssel a rekenyeújfalusiak, bírójukkal az élén, magyar zászlót lengetve vonultak ki az újonnan meghúzott határra, és rossz kiejtéssel skandálták: „Piros, fehér, zeld: Rekenyeújfalu is magyar féld”. Követelésük eredménnyel járt, mivel fél esztendő múltán, 1939. március 14-én a falut Magyarországhoz csatolták (csak zárójelben jegyzem meg, hogy az efféle etnikai elven történő határmeghúzás Gömörtöbb településen, tisztán gazdasági, illetve közlekedési megfontolásokból visszatetszéseket keltett. A betléri, a pacsai, a falucskai szlovákok ugyanúgy követelték Magyarországhoz csatolásukat). De térjünk vissza Rekenyeújfalu esetéhez. A visszacsatolás kétéves évfordulójának ünnepségeiről a Sajó-vidék az alábbiakban tudósít: Rekenyeújfalu ünnepe. Rekenyeújfalut 1939. március 14-én csatolták vissza Magyarországhoz. Emlékezetes nap ez a közösség lakosainak is, meg nekünk is, kik tanúi voltunk a megható jelenetekben gazdag eseménynek. Mikor valaki arról biztosította a szlovák ajkú község vezetőit, hogy anyanyelvűket ezután is szabadon használhatják iskolájukban, a község érdemes főbírája, ki sokat szenvedett magyarságáért, azt válaszolta: Nekünk magyar iskolákra van szükségünk, magyarul kívánunk megtanulni beszélni, mert szlovákul úgyis tudunk. A viszszacsatolás mély és maradandó nyomokat hagyott a község lakosainak lelkében. A második évfordulót most méltón ünnepelték meg, melynek befejezéséül a község a hazafias ifjúsága a Katóka őrmesterné című magyar darabot is előadta. A siker roppant nagy volt. Boldogok voltak a szereplők, boldogak a nézők [...] Az egyfelvonásós marisa már nem ért el ilyen szép sikert. A magunk részéről a legnagyobb örömmel jegyezzük fel lapunk hasábjain, hogy Rekenyeújfalu nyílegyenesen halad a magyar építés, a magyar jövő felé. Ennek a szép munkának nagy mértékben elősegítője Pásztor Malvin, állami tanítónő, aki sem időt, sem fáradtságot nem kímél, hogy a községnek minden kultúrigényét kielégítse. (Sajó-vidék 1941.3.22.) Félig-meddig ellenpontként említem, hogy nagyjából akkor, amikora rekenyeújfalui bíró azt mondta, hogy nem kell nekik szlovák iskola, mert ők magyarul akarnak megtanulni,
