Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
448 Kapcsolatok, identitásaink élés konkrét tapasztalatai síkján; másrészt pedig a régebbi német irodalmi sztereotípiák és a csehszlovák iskolarendszer befolyásolta „hivatalos" magyarságkép síkján. Mivel a gyerekekben nincs bizalmatlanság és előítélet-mentesek, a tolerancia, a másik etnikumról kialakuló kép gyökerei a gyermekkorba nyúlnak vissza, amint arról Josef H. Derx bevezetésként idézett sorai is tanúskodnak. Martha M. Schuster-Neumahr gyermekkorára visszaemlékezve arról számol be, miként játszottak a pozsony-blumentali lányok három nyelven: ugyanúgy énekelték a Lánc, lánc, eszterlánc kezdetű magyar gyermekdalt, mint a Šijeme mechy na orechy kezdetű szlovákot, vagy a Wenn wir wollen flechten, so flechten wir den Kranz kezdetű németet. Az teljesen természetes volt, hogy a város három nemzetiségű gyerekei az utcán együtt játszottak, s „nagyszerűen ment ez nekünk!” - írja (Schuster-Neumahr 1981, 25). Szánkózás közben is Pozor - Achtung - Vigyázz! figyelmeztetést kiabálva siklottak le a pozsonyi gyerekek a lejtőn (Derx 1976, 26). A dénesdi származású Georg Liedl, aki fél évszázados németországi tartózkodás után ma is ízes felső-csallóközi magyar dialektusban beszél, elmondta, hogy gyermekkorában az utcán tanult meg magyarul, „amit nem lehet elfelejteni". Dénesden a két világháború között a gyerekek körében a német és a magyar nyelv egyformán használatos volt. Szlovákul viszont 1939-ig még csak az iskolában sem tanultak, s bár egy esztendeig Récsén volt cseregyerekként, ahol szlovák iskolába járt, ám ezt a nyelvet ma már alig bírja. Karl Kautz a misérdi német gyermekfolklórból mutatva be ízelítőt, kétnyelvű mondókákát is közöl. Ízelítőül íme az egyik: Unsa Kas - kecske gehd in Goatn - kertbe, Frißt a Kraut - káposzta kimmt ta Nochpa - szomszéd Mit ta Hocka - fejszéd. Húzd rá! /Az, hogy ezek az - egyébként tankönyvízű - mondókák folklorizálódtak, s a gyűjtő még a hetvenes években Németországban is le tudta őket jegyezni, szintén igen szoros és békés etnikai kapcsolatokról tanúskodnak a Pozsony környéki németek és magyarok között. E békés együttélés gyökerei egyebek között a cseregyerekrendszer intézményében is kereshetőek. Ennek köszönhetően tudniillik nemcsak egymás nyelvét tanulták meg, hanem egymás mentalitását, szokásait, életmódját is megismerték. Megismerték egyszóval a másságot, ami a tolerancia nagyszerű iskolájának bizonyult. Az egykori cseregyerekek között életre szóló barátságok, sőt gyakran rokoni kapcsolatok is szövődtek (KJb 1986,130). Szinte minden visszaemlékező említést tesz róla, s a szakirodalom is foglalkozott több ízben a témával (vő. Danter 1994b; Liszka 1991a; Liszka 1996: utóbbi teljességre törekvő irodalmi áttekintést is ad!). Max Udo Kasparek Pozsony városával kapcsolatban írja, hogy „az 1773-as népszámlálás 26.486 lelket talált a városban, ahol általános a német beszéd. Természetesen a magyar és a cseh szót is megértik (a „cseh” kifejezés alatt a nyelvújítás előtti szlovák köznyelv értendő. L. J. megj.), hiszen mint a Monarchia más területein, itt is szokás a gyereket egy évre, nyelvtanulás céljából cserébe adni. Ebből aztán világossá válhat a pozsonyiaknak az a - politikusok által gyakran kihasznált - tulajdonsága, hogy ők mindhárom nyelven szívesen beszélnek. Pozsonyban mindhárom köznyelvnek számított, s ezeket, társadalmi és gazdasági természetességből
