Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
444 Kapcsolatok, identitásaink A szlovákiai németek történetének legkorábbi adatai éppen a most vizsgálat tárgyát képező vidékről származnak. Ez a terület egyébként lényegében a Felső-Csallóköz, s azon belül is az ún. misérdi nyelvsziget. E településcsoportba Misérd, Csölle, Tores, Dénesd és érintőlegesen Dunahidas tartozik. Vizsgálódásaimat kiterjesztettem a Kis-Dunától nyugatra (tehát már a tulajdonképpeni Csallóközön kívül) fekvő Főrévre, valamint a Dunától délre található Pozsonyligetfalura és magára Pozsony városára is, ezért nem felső-csallóközi, hanem Pozsony-környéki németekről beszélek majd a továbbiakban. A Pozsonytól északra, északkeletre fekvő szőlőtermesztő német falvakat, bár nyilván nekik is lehettek magyar kapcsolataik (vö. Danter 1994b; Škovierová 1994), kutatásaim eddigi szakaszába nem vontam be. Egy jelentősebb, Karoling-kori német településhálózat megléte e térségben, amint azt Fritz Zimmermann bizonygatja (Zimmermann 1980,229-263), kétségesnek látszik ugyan (Makkai 1947, 121; Györffy Gy. 1984, 624: térképén 902-ben magyarral vegyes szláv területnek mutatja a vidéket), ám az elfogadható, hogy már a tatárjárást megelőzően kialakulhatott a későbbi Pozsony-környéki német településrendszer magja (Makkai 1947, 121; KJb1 3, 1951, 14). Jelentősebb, az osztrák tartományok, elsősorban Burgenland és Tirol, valamint Bajorország felől érkező, a 15. századra tetőző települési hullámmal a tatárjárást követően számolhatunk. Ebben az időben csaknem félszáz német többségű település jött létre a Csallóköz nyugati felében, s felvirágozásukat az is nagyban előmozdította, hogy e térség jelentős részét a bazini és pozsonyszentgyörgyi, német eredetű Hunt-Pázmány nemzetségből származó grófi család birtokolta (KJb 3,1951, 54. Vö. Sill 1996, 29-35). Bár a német elem beszivárgása a további évszázadokban (elsősorban a mai Burgenland területéről) szinte folyamatos, ennél jóval jelentősebb lehetett a török terjeszkedés elől északi irányba menekülő horvát, szerb és magyar betelepülők népi ereje. A 16-17. században ehhez járultak még a napirenden lévő pusztító török portyák. Karl Kautz említi például, hogy az addig tiszta német Csallóközcsütörtököt 1526-ban pusztítják el a törökök (KJb 3, 1951, 54). Sill Ferenc Csütörtök mezőváros históriája című alapos munkája viszont nem tud erről a pusztításról. Arról szól csupán, hogy Csallóközcsütörtök népessége a 15. századra fokozatosan válik német többségűvé, s - Bél Mátyásra hivatkozva - közli, hogy a „falu a mohácsi csatavesztés előtt túlsúlyban német lakosságú volt” (Sill 1996, 89). Ebben áttételesen az is benne van, hogy ezt követően, valamilyen oknál fogva, elveszti német többségét. Ilyen és hasonló eseményekkel magyarázható, hogy a korábban német többségű települések zöme a 18. századra fokozatosan elmagyarosodik, illetve a megürült településeket horvát és szerb telepesek töltik ki (akik mellesleg századunkra maguk is elszlovákosodtak, illetve elmagyarosodtak. Ezzel kapcsolatban egy somorjai horvát család [Klimits] fokozatos elmagyarosodását, elnémetesedését, majd napjainkig szlovákká válását mutatja be igen tanulságosan: Botíková 1994). A 18. század folyamán további német betelepülőkkel számolhatunk. Mária Terézia és II. József telepítési politikájának köszönhetően jelentek meg további német kolonisták a török háborúk során alaposan megtépázott felső-csallóközi falvakban. A 19. század végén, 20. század elején - elsősorban a város fejlesztéséből adódó építkezések révén - (német, magyar, szlovák) települési hullám éri el, majd Csehszlo-1 Nyomtatott források: DuK: Donau und Karpaten 198; KJb: Karpatenjahrbuch 1950-1996; Kl: Karpateniand 1983-; Kp: Karpatenpost 1950-1996.
