Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
420 Elődök, intézmények, mesterek meg, hogy én is feltegyek néhány kérdést. Azt nem ígérhetem persze, hogy ezekre az általam föltett kérdésekre egyszer s mindenkorra érvényes válaszokat is adok, de ez nem is lehet cél. Inkább csak kérdéseimhez fűzök megjegyzéseket, amely megjegyzések azonban - hitem szerint - valamelyest a lehetséges válaszok egyikéhez-másikához is közelebb visznek. Olyan kérdéseket szeretnék feltenni, amelyek az általam is művelt tudományszak, a néprajztudomány, európai etnológia gondjait fejezik ki, miközben talán általánosabb érvénnyel is bírnak. 1. A bevezetőben felvázolt német példa nyomán fogalmazható meg mindjárt az első kérdés: Várjon-e a néprajzkutató arra, hogy valamilyen (bármilyen) kérdésben hozzá forduljanak a politikusok, közéleti szereplők? Erre a fentieknél kategorikusabb választ adhatok: ne. Két oknál fogva is indokolt a nemleges válasz. Egyrészt azért ne, mivel ha kérdeznek, akkor úgyis el van már döntve, hogy mit szeretnének, mit akarnak hallani. Arra meg egyetlen kutatónak sincs szüksége, hogy bizonyos folyamatokhoz az ideológiai hátteret szolgáltassa - utólag. Arra viszont szükség van, hogy a néprajzkutatók (és természetesen más tudományszakok képviselői is) kivegyék részüket a közéletből oly módon például, ahogy azt a bevezetőben vázolt német Leitkultur-vita kapcsán teszik nyugati kollégáink. Amely kérdésekben a néprajztudománynak van mondanivalója, van álláspontja, abban az esetben azt a mondanivalót kifejezésre kell juttatnia. Másrészt tehát ezért nem kell, nem szabad arra várnia, hogy kérdezzék. Hogy aztán véleményét bárki figyelembe is veszi-e, az már más kérdés. Ám ettől kezdve már semmiképpen nem a néprajzkutató felelősége. 2. A fentiekből is adódóan, azokhoz kapcsolódóan egy általánosabb jellegű kérdéssel folytathatjuk: van-e egyáltalán kérdezési kultúránk? Tudunk-e igazán kételkedni, tudunk-e jól, célirányosan kérdezni? A válasz, sajnos: „nem jellemző” lehetne. Olyan, válaszorientált kultúrában nőttünk fel ugyanis, amely elviseli, sőt bátorítja, ha a kisgyermekek sokat kérdeznek, a felnőttől viszont már válaszokat vár. Méghozzá helyes válaszokat. Legalábbis nem megszokott, ha egy felnőtt, ráadásul „tudós” ember csak kérdez, s ne adj' isten, ha válaszol, arról később kiderül, hogy nem helyesen. Pedig, ahogy arra már az imént utaltam, a tudomány csakis kérdés-, illetve problémaorientált lehet, s ebben benne foglaltatik a tévedés joga is. Nem dől össze a világ, ha egy kutató bizonyos következtetései később tévesnek bizonyulnak. Tudomásom szerint a természettudományokban és főleg a matematikában szokás megoldatlan problémagyűjteményeket készíteni és megjelentetni. Erdős Pál neves magyar matematikus például egyebek között arról volt híres, hogy több ilyen problémagyűjteményt is közreadott, megoldásaikra pályadijakat is tűzött ki. Nos, efféle probléma- vagy kérdésjegyzéket minden tudományszaknak ki lehetne és ki is kellene dolgoznia a maga területén, hiszen ezek a kérdésfeltevések mintegy útjelzőkként egyszersmind az adott tudományos diszciplína hosszú távú stratégiáját is jelentenék. Mindebből adódik természetesen, hogy a néprajztudománynak, az európai etnológiának is szüksége lenne/lesz efféle problémajegyzékre. Ezen megoldatlan kérdések élősorolását azonban most ne várják tőlem. 3. Folytassuk inkább azon kérdések sorát, amelyek a szűkebb szakma érdeklődési körén talán túlmutatnak: Milyen kép él a mai magyar társadalomban a néprajzról, a népi kuk
