Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

3. Elődök, intézmények

Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia?421

túráról? Már akiben persze bármilyen is él - tehetjük gyorsan hozzá. Egy masszív, mondhatni kibékíthetetlen, tűz-víz, ám azonos gyökerű kettősség jellemzi ezt a megítélést. Egyrészt (és ez az általános) a népi kultúrát a nemzeti lét egyik legfontosabb letéteményesének, a nemzeti jegyek, sajátosságok legmarkánsabb hordozójának tartják. A „magyaros motívumok”, a „magyar viselet", a nemzeti táncok és a „tiszta forrás” mind-mind a nemzeti jelleg kifejezésének az eszközei. Egy sírjel, a székely „kopjafa” mint jelkép pedig egyenesen nemzeti szimbólum rangjára emelkedett az utóbbi évtizedekben. Közben a tudomány nagyon jól tudja, hogy a nyelven kívül nincsen a magyar népi kultúrában egyetlenegy olyan jelenség, amely az egész magyar nyelvterületen és csakis a magyar nyelvterületen lenne ismeretes. Bizonyos jelenségek fejlődésbeli fáziseltolódásból fakadóan vannak meg a szomszédos népeknél, miközben a magyaroknál már hiányzanak (pl. a románok bocskora, a szlovákok széles öve, a tüsző stb.), mások meg (pl. folklórjelenségek) szépen folytatódnak a nyelvhatáron túl is, csak éppen más nyelven. Miért van akkor mégis, hogy a közvéleményben a népi kultúra fokozottabban nemzeti jellegű? Egy magyar anyanyelvű, falusi parasztot a közvélemény általában magyarabbnak tart, mint egy szintén magyar anyanyelvű városi polgárt. Pedig a fentebb elmondottak korántsem újdonságok, nem én mondom ki őket először, hiszen Ortutay Gyulától kezdve Kosa Lászlóval bezárólag többen megfogalmazták már ezeket. Miért van az, hogy a közvélemény mégis azt fogadja el, amit elfogadni akar? Továbbá: miféle sajátossága (vagy nem sajátosság?) a magyar nyelvnek, hogy bizonyos főneveket is fokozni tud: magyar - magyarabb - legmagyarabb.

Térjünk vissza azonban a népi kultúra megítélésére. A másik végletet azok az álláspontok képviselik, amelyek a népi kultúrát olyan szubkultúrának fogják fel, amely legfeljebb helyi, ám mindenképpen csak partikuláris értékeket tud felmutatni, s a néprajztudományt amolyan „operett-tudomány”-ként kezelik.

Nos, lényegében mindkét álláspont a népi kultúra (magam szívesebben alkalmazom a „populáris kultúra" kifejezést, amely az előbbinél tágabb és jobban kifejezi azt, amivel a modern néprajztudomány foglalkozik), szóval alapvetően a populáris kultúra lényegének a nem ismeréséből (vagy felületes ismeretéből), a néprajztudomány eredményeinek a figyelmen kívül hagyásából eredeztethető.

Valahol olvastam, hogy a jövő bármelyik tudománya csak akkor maradhat versenyképes, ha az általa feltett kérdéseket és válaszkísérleteket úgy tudja megfogalmazni, ha úgy tetszik: tálalni, hogy ezt bárki könnyedén megérthesse. A jövő jó tudósát nem mások számára érthetetlen nyelve, hanem kommunikációs készsége teszi azzá. A jövő tudósának tehát nemcsak jó szakembernek kell lennie, hanem jó kommunikátornak is. Olyannak, aki az adott tudományszak eredményeit közkinccsé is tudja tenni. Valószínűleg ez a baj a néprajztudománnyal. A német nyelvterületen megkülönböztetnek néprajztudományt (volkskundliche Wissenschaft) és alkalmazott néprajzot (angewandte Volkskunde). És ezt a kettőt csak a legritkább esetben, csak a legtájékozatlanabbak keverik össze. Ez a kettősség nálunk is megvan, csak nem szokás külön névvel illetni őket, és bizony nemritkán össze is keverjük őket. Mindenesetre az alkalmazott néprajznak (tehát mondjuk a táncházmozgalomnak, az énekkari mozgalomnak, a kézművesmozgalomnak stb.) jelentősen nagyobb a hatása a közvéleményre, mint a - lássuk be - gyakran száraz tudományos eredményeknek. Az alkalmazott néprajz Herderék óta ugyanazt hangoztatja a népi kultúráról (tehát alapvetően paraszti kultúrának tartja, amely a nemzeti kultúra egyik legfontosabb, legszilárdabb pillére, amihez mindig vissza-