Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
402 Elődök, intézmények, mesterek latlan kisdiáktól. Majd elmesélte, milyen tanszéki gondjai vannak, s éppen ez ügyben dolgozott, ideges volt. S csak úgy mellékesen megemlítette, hogy azért ilyen esetben illik a hallgatónak az idősebbtől elnézést kérni a zavarásért. Nagy iskola volt ez számomra: egyrészt viselkedni tanított meg, másrészt arra, hogy nincs olyan magas társadalmi, szakmai polc, ahol ülve az ember ne gyakorolhatna önkritikát, még ha pedagógiai megfontolásokból is... Később voltam summa cum laude minősítéssel végzett doktorandusz, előtte, közben meghívott vendégelőadó, később opponens a doktori programban... És minden minőségemben rengeteget tanultam itt: szakmát, módszert, emberséget... A minap a pozsonyi Pátria Rádió riportere kérdezte tőlem, hogy milyen érzés visszatérni az egykori tanulóévek színhelyére, a budapesti egyetem néprajzi tanszékére? Mintha haza menne az ember - volt rá az első ösztönös válaszom, s ahogy átgondoltam, mégiscsak furán hatott ez. Hiszen a Tanszék a mi időnkben nem is itt volt, tanáraink nagyobbik része sajnos már nincsen közöttünk, egy olyan oktatói generáció lép fel maholnap (oroszlánkörmeit már mutogatja), amely inkább gyerekeink nemzedékéhez tartozik... és mégis. Mégis van valami fészekmeleg? vagy mit tudom én mi, de valami, ami otthonossá teszi ezt a tansámlit Talán Voigt tanár úr személye? De hát tőle meg rettegtünk diákkorunkban. Sőt. Egyik kedves kollégánk, nem nevezem őt meg, mivel nem hatalmazott föl rá*, említette nem is oly rég: „A Voigt tanár úr mellett az ember sosem lehet biztonságban!” És - teszem hozzá - addig jó, amíg így van ez. Amíg nem bízzuk el magunkat, amíg úgy tudunk írni, hogy közben sose feledjük: vajon mit szólna ehhez Barabás Jenő, mit szól, ha olvassa, Voigt Vilmos... Illetve mit szól hozzá Vajda László. Mert életkori adottságokból kifolyólag ő nem lehetett tanárom a pesti egyetemen a szó köznapi értelmében, de később, Münchenben megismerve őt, rengeteget tanultam tőle. A mai ünnepség amolyan előjátékaként Vajda professzor urat vendégül láthattuk keszegfalvai hajlékunkban, aki egy latin mondással búcsúzott: Sapere aude - merj gondolkodni. S miután elment, esett le a tantusz: igen, ezt tanultuk meg(persze már, aki...) tanárainktól is a pesti néprajzi tanszéken. Egyebek között ezt szeretném megköszönni nekik, az eltávozottak emléke előtt fejet hajtva, hiszen ezzel az útravalóval tudtuk odahaza elérni, hogy azért ma már van szlovákiai magyar néprajzi tudományosság: vannak eredmények, vannak publikációk... És ez nem kis mértékben nekik is köszönhető! És jó, hogy írás közben van kire gondolni. (2004) * Én voltam. A szerk. [Hála József]
