Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

3. Elődök, intézmények

3. 45. A BUDAPESTI NÉPRAJZI TANSZÉK HETVEN ÉVE „DIÁKSZEMMEL.”

Emlékeim szerint kedves professzorunk, Dömötör Tekla tanszékünket nemes egyszerűséggel csak „tansámlinak” szokta emlegetni, utalva az egyetem nagytanszékeivel, tanszékcsoportjaival szembeni „jelentéktelenségére”. Nos, minden „jelentéktelensége" mellett ez a tanszék pontosabban „tanszékek” fennállása/fennállásuk hetven esztendeje alatt csaknem félezer diplomás néprajzost produkált/produkáltak. S most nekem az ő nevükben, az eddig végzett hallgatók nevében kellene pár szót szólnom. Közös nevezőre hoznom mondjuk Vajda Lászlót és Agócs Gergőt. Hát, Hölgyeim és Uraim, ne is haragudjanak meg, de ez nekem itt és most nem fog menni. S mivel különben sem szeretek olyan csoport nevében beszélni, amely csoport engem erre nem hatalmazott föl, ha megengedik, szubjektív leszek...

Vidéki (sőt, halmozottan vidéki: „határon túli”), tátott szájú hallgatóként érkeztem 1975-ben Budapestre, igaz, hogy néprajzra vettek fel, de - ahogy mondani szokás - „kora gyermekkorom óta” régész szerettem volna lenni. Hisz fogalmam sem volt, mi a néprajz (igaz: ma sincs. Valami olyasmi ugyebár, amivel a néprajzosok foglalkoznak...) Azóta sem tudom megfejteni, hogy mi volt az a csáberő végül is, ami az archeológiától a néprajzhoz húzott. Sokat olvasó gyerek voltam, az irodalom a priori érdekelt, s talán az, hogy már az első folklorisztikai órákon szóba jött a Kortárs, az Új írás, meg az ÉS (Az Élet és Irodalom már volt a kezemben korábban is, de hogy ez azonos az ÉS-sel, azt Dömötör Tekla egy óráján következtettem ki...). Netán kedves tanáraink (Barabás Jenő, Hoffmann Tamás, no megTálasi prof) magával ragadó, lebilincselő előadói stílusa vonzott volna a néprajzhoz? A fene tudja. Tény, hogy az első évfolyam végére már öntudatos néprajzosnak éreztem magamat.

Aztán később minden szempontból kipróbáltam ezt az intézményt: voltam vizsgáról kirúgott diák, voltam a könyvtárból szinte a szó szoros értelmében kitaszítva... No, de ezt engedelmükkel elmesélem. Talán másodéves lehettem, amikor valamilyen ügyesbajos dologban bekopogtattam az akkori könyvtáros, Bihari Anna szobájába, ahol Tálasi prof éppen valamit diktált Annának. Én illedelmesen köszöntem, majd mondtam is mondókámat a könyvtárosnak. Illetve csak mondtam volna, mert az első mondatot sem fejezhettem be, amikor Tál apó rám dörgött: „No, ide figyeljen kiskomám! Amikor én itt a maguk érdekében dolgozom, ne zavarjon! Mars ki!!!” Inkább halott élő halottként támolyogtam ki a könyvtárból, majd az egyetem épületéből, és úgy gondoltam, ezzel vége egyetemi pályafutásomnak. Ennyi volt, szép volt. Vége. Egy hétiga tanszék közelébe se mentem. Akkor kezdték mondogatni csoporttársaim, hogy Tálasi többször keresett, be kell hozzá menned. No, mondom, ez a vég, és erőt véve magamon, reszkető térdekkel s (gondolom) vértelen arccal bekopogtam a profhoz. Aki félénk köszöntésemet úgy fogadta, hogy elém sietett az ajtóig, kezet fogott velem, megveregette a vállamat, leültetett, és az akadémikus Tálasi István bocsánatot kért „a múltkori incidens miatt” egy bárdo-