Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
3. 41. „Egy adat, nem adat, Adalék a néprajzi kutatás módszertanához A néprajzi kutatás metodikája csaknem két évszázad alatt, a népi kultúra iránti érdeklődés kibontakozásától napjainkig fokozatosan kristályosodott kis. Igaz, hogy a közmondás szerint „más kárán tanul az okos", néprajzi gyűjtőinket általában mégis saját ballépéseik (vagy éppen elődeiké, de egyre megy: céhen belül marad), szóval saját kutatási hiányosságaik vezették rá gyűjtési módszereik finomítására. Magyarán: sokszor kipusztulófélben lévő jelenségek döbbentik rá az embert, mi mindenre nem figyeltünk évtizedekig. Akkor hirtelen arra vetjük magunkat, s közben észre sem vesszük, hogyan alakul ki és fejlődik az orrunk előtt annak újabb változata. Arra majd megint akkor kapunk rá, amikor hanyatlani kezd, s csak morzsákat szedhetünk össze belőle... Az alábbiakban a szilicei fejfák kutatástörténeti tanulságait mondanám el, azért is, mivel a fejfa-problematikán messze túlmutatnak. Balassa Iván egyik gondolatébresztő tanulmányában kiszámította, hogy a magyar temetők néprajzi kutatása - a vizsgálatok fejfa-központúsága következtében - a temetők 80%-át, tehát a túlnyomórészt sírköveket, illetve sírkereszteket tartalmazóakat a legutóbbi időkig figyelmen kívül hagyta (Balassa 1973). Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a fejfakutatás is csak a népművészeti értékkel bíró, látványos faragványokat vette figyelembe, akkor a vizsgálaton kívül rekedt temetők arányszáma egyrészt növekszik, másrészt félreértésekhez vezethet, mint a szilicei fejfák esetében. 57. kép: Szilicei fejfák a 20. század elejéről Tichy Kálmán nyomán: a-c (Tichy 1921); az 1980-as évek elejéről: d (Liszka József rajza)
