Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
388 Elődök, intézmények, mesterek Tichy Kálmán rozsnyói festőművész, amatőr néprajzi gyűjtő, a gömöri népművészet lelkes búvára a 20. század elején megörökített néhány szilicei fejfát (Tichy 1921). Ezek közül kettő dúsan faragott, tulipános motívumokkal díszített, az erdélyiekkel rokonítható oszlopos típus (57a, b kép), a harmadik pedig szintén díszített, fatönkös forma (57c kép). Az illusztrációk alapján tehát az előbbi kettő tekinthető tipikusnak. Erről győznek meg a szerző sorai is: A legtöbb fejfa alapformája négyoldalú hasáb. A tetejét rendszerint rövidebb-hosszabb buzogány díszíti (rajzunkon az egyik rövid, a másik hosszú, szarvasbuzogány), alatta következnek aztán fűrésszel mind a négy oldal felől behasogatott és utána vésővel kipattintott díszek. (Tichy 1921, 93-94) Hasonló következtetésre juthat az érdeklődő Csáder Lászlónak, a sarlósok kitűnő rajzolójának valamivel később készült két fejfarajza láttán is (A Mi Lapunk 1928,167, 201). Ezzel szemben, ha valaki ma megtekinti a szóban forgó temetőt, kizárólag az egész Gömörre jellemző, egyszerű fatönkös fejfák látványa fogadja (57d kép). Sőt, a falubeli idős emberek sem emlékeznek más típusú sírjelekre! Vajon mi lehet ennek a két, egymásnak ellentmondó megfigyelésnek a magyarázata? Kiindulási alapnak fogadjuk el azt, hogy a közölt fejfák annak idején valóban ott álltak a temetőben, nem csak rajzolóink „álmodták oda” őket. Ha elfogadjuk hitelességüket - és miért ne tennénk? -, akkor fel kell tenni, hogy minden valószínűség szerint egy, még a 19. században megszakadt hagyomány utolsó, korhadozó emlékeit örökítették meg, s nem figyeltek a közben bekövetkezett változásra, amit Tichy 1902-es keltezésű fejfarajza már reprezentált (57c kép). Az ebbe a típusba tartozó és a 20. század elejére datálható sírjelek ma is találhatóak a temetőben, ami állításomat igazolja. Hogy mi lehet ebből az általánosítható tanulság? Amennyiben valamilyen jelenséget egy adott helyen vizsgálunk - lehetőleg írásos források alapján, de a szóbeliségben is mindenképpen -, annak történetiségét is meg kell ragadni. Tehát változásait, alakulását az idők folyamán. A másik az előbbiből adódó tanulság: ne csak az archaikusnak, „ősinek” tűnő, számunkra „érdekes” (vigyázat, az „érdekes” nagyon szubjektív fogalom!) jelenségeket rögzítsük, mert úgy járhatunk, mint a derék Tichy és Csáder. Ők is lerajzolták a számukra „érdekeseket”, amivel a szilicei temetőnek egy egészen másfajta képet kölcsönöztek, mint amilyen az a valóságban. Töredelmesen be kell vallanom, engemet is megzavart ez a kép, és amikor négy esztendeje ugyanezen a helyen a szlovákiai falusi temetők néprajzáról írtam, akkor a szilicei temetőt a népművészetileg pompás, ún. új stílusúak közé soroltam („Itt vagyon az ő emléke megörökítve” III. Hét 1980/49,18). Magam is hibás voltam természetesen, hiszen személyesen akkor nem jártam utána a dolognak: hittem Tichynek és Csádernak. Az újabb tanulság: „egy adat, nem adat” (látjuk, néha kettő sem!), mindent alaposan, tövirül-hegyire meg kell vizsgálnunk, mielőtt bátran nyilatkoznánk róla... (1984)
