Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
36 Néphit, népszokás, népi vallásosság Már egészen korai szólásgyűjteményeink is elmesélik, mégpedig különböző megközelítésekben a történetet: Úgy néz ki, mint a fancsali feszület. E közmondás eredetét itt adjuk: A fancsaliak kérték a képfaragót, hogy a feszületet ne halva, hanem élő ábrázatban csinálja. A feszület fölállítása utáni napon a falu határát elverte a jég. Ennek okáról kérdeztetvén a helység lelkipásztora, azt mondta a bíráknak: hogy ennek oka nem más, mint az, hogy ama mindenható feszület látván gonoszságukat, szánszándékkal hozta reájok a büntetést. Ezt hallván, papjok tudta nélkül a feszületnek szemeit kitolták, s azt úgy összevisszarombolták, hogy alig maradt rajta emberi ábrázat. Azért e közmondást rútarcú emberekre alkalmazzák. - Tudunk erre egy más adatot is, mely azt mondja: a fancsali hívek Heves megyében egy feszületet csináltattak, hanem mindjárt következő napon roppant eső jővén, a keresztről a festéket mind lemosta, s azután a feszület természetesen olyan sápadtan, vagyis fakón nézett ki. Innen másképpen a közmondás így is hangzik: „Sápadt, vagy szomorú, mint a fancsali feszület. ” (Pelkó 1864, 324) Fancsali. Áll mint a fancsali feszület. Eléktelenült, szomorú arcú. Fancsal vidékét gyakran jégeső érte; a lelkész azt mondotta: ez az isten büntetése, sok vétkökért, melyeket a határban levő feszületen Krisztus szemeivel lát. A falusiak összeverték a feszületen levő Krisztus arcát, kiverték szemeit, hogy bűnüket ne lássa s így határuk a gyakori jégveréstől mentes maradjon... (Margalits 1896, 216) Hogy ezek a fentiekben bemutatott esetek mennyire tükröznek vissza valóban megtörtént rítusokat, s mennyiben tekinthetőek inkább narratívának, sok esetben akár falucsúfolónak, most nem tudom eldönteni. A korai források valóban megtörtént esetekre engednek következtetni, miközben a napjainkban vagy a közelmúltban gyűjtött, gyűjthető történetek sokkal inkább a szöveges folklór, azon belül is a falucsúfolók kategóriájába engedik sorolni őket. 3 3. Némileg más jellegűek azok a történetek, amikor egy-egy szobor kezd el élő emberként viselkedni. A legközismertebb (és talán legfeltártabb) a Szent Kümmernishez (más néven St. Wilgefortishoz) kapcsolódó szöveges folklór és ikonográfiái anyag. Maga a legenda alighanem egy félreértésből alakult ki. A kora középkori ábrázolásokon Krisztust mint győzelmes királyt, tunikában, gyakran koronával a fején ábrázolták a keresztfán, a szenvedő, ágyékkötős, töviskoronás Krisztus-ábrázolások a nyugat-európai kultúrában csak a 13. században bukkannak fel. így aztán az előző ábrázolási formát női alaknak nézve jöhetett létre a legenda magja még 1200 körül, noha a saalfeldi, 1516-re datálható „Szent Kümmernis”-ábrázolás alatt is világosan olvasható az állíttató szándéka, hiszen a Salvator mundi feliratot is hordozza (Bolte-Polívka 1913-1932, III: 242). Az így kialakult alaptörténet tehát a következő: a legenda szerint egy portugál királylány, aki titokban a keresztény hitre tért, apja sorozatos unszolására sem volt hajlandó egy pogány herceghez férjhez menni. Miután apja erőszakkal próbálta a házasságkötésre kényszeríteni, a lány Krisztushoz fohászkodott, tegye őt magához hasonlóvá, hogy ezáltal kérője gerjedelme lelohadjon. S valóban: szakálla, bajusza nőtt a korábban szépséges
