Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
364 Elődök, intézmények, mesterek A ki ismeri, nem mondom a földalatti dohos, penészes putrikat; nem mondom a felső honfiak-, somogyiak-, bihari oláhoknak kémény nélküli házikóikat, menyekben, a mellett hogy füstösök és rondák, az ember szemvilága és tüdője, kivált borús időben, majd agyon füstölődik; de a ki nálunk ismeri a közönséges parasztházakat, tudja, hogy még a legjobb gazdák háza is többnyire így néz ki: a fala sár; padlója sár; ablaka egy kis nyilás; ajtaja olly alacsony, hogy az ember homloka megbánja; sőt ben a szoba is olly alacsony, hogy a mestergerenda alatt egyre bukdácsolni kell; teteje szalma vagy nád; udvara vagy nincs bekerítve, vagy csak rongyos sövénynyel; árnyékszék sehol; a trágya az udvar kellő közepén nagy rakásban gőzölög; az ólak, jó szagnak mindjárt a konyha mellett; a tűzifa hónakesőnek kitéve, s az udvar székében szétszórva; s az ólak előtt a fedetlen azért is szemetes kút tátong, mellyet olykor ég csak rovás sem kerít, s így a gyermekekés baromfiak könnyen belepotyanhatnak; az istállók előtt pedig az eke, szán, borona, motolla, tiló, teknő, teknőláb, egyéb háziszerek fetrengenek; a ház előtt végre a rendetlenség czímere, egy rakás szemét és pernye domborodik, vagy tán egy pár födetlen buzaverem tátong... (Majer 1854, 201-202) Nem folytatom, mert ennyiből is látszik, hogy pontos, már-már kíméletlen képet fest a korabeli állapotokról. (Ezt valóban hitelesen megtudta tenni, hiszen - életrajzírói szerint - diákkorában társaival beutazta az országot, kéziratban maradt útinaplót és „népépítészeti jegyzeteket” is készített.) A dokumentáció mellett terjedelmilegjelentősebbek a különféle csokrokba kötött jó tanácsok. Álljon itt erre is egy példa (amely azért is érdekes, mivel forrását is megadja): Még egy kis ártatlan fogást lássunk István bácsink gazdaságából. Egyszer Sasvárra elment bucsújáróban, s mivel onnan nem messzire esett Morvaország, tehát megnézte kevéssé a szomszédokat, hogy egy kis tapasztalással térne haza, s a többi közt nagyon megtetszett neki azon szokás, hogy a gazdák mindegyik földjökre tavaszszal három-négy méhkast egy pár szál deszkára kiállitnak, s mivel ott jó vallásos, lelkiösméretes a nép, egyik a másikét a világért se bántaná, s a szegény méhecskék nem kénytelenek a mézet messziről összehordani, minek az a haszna, hogy több mézet szüretelnek. István a mint hazajött, azonnal zsúpból ollyan süveget csinált a méhkasnak, mint a kép itt mutatja. S miután az ő jószágához a világért sem nyúlt volna senki is (mert hisz a magyar ember is tud lelkiösméretes lenni;) a rajokat éjszakának idején szépen szétrakta a mezőn, mégis hogy a szél föl ne forgassa, mindegyik hátához egy erős karót ásott a földbe, és a méhküpőt [sic!] derékban ahhoz kötötte. E fogásnak megjött a haszna, mert a méhek szépen gyűjtöttek. (Majer 1854, 246) Összefoglalásként annyit mindenképpen meg kell fogalmazni, hogy a népi kultúra alakulásában a hagyományon alapuló, a szóbeliség útján történő tapasztalatátadás mellett (ami kétségtelenül e kultúra legfontosabb ismérve) rendkívül fontos szerepet játszott a főleg lelkészek által közvetített ismeretterjesztő irodalom. S mivel ez az irodalom egyrészt nyugati nyelvekből lett magyarra (szlovákra stb.) fordítva, illetve a hazai nemzeti nyelveken készültek nagyobb részét is lefordították az ország más nyelveire, az ezekben a könyvekben található ismeretanyag, amennyiben a népi kultúra szerves részévé vált, egyszersmind e kultúrák etnikai alapon történő differenciáltságát gyengítette. Ezt a homogenizálódást természetesen más erők is segítették (munkamigráció, vándorkereskedelem, katonaság, azonos természetföldrajzi viszonyok, vallás stb.).
