Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
Hol ringtak a bölcsők?295 és a máshonnan érkező hatásoktól való merev elzárkózással nem.47 Miközben ez semmit nem bizonyít, de egy kis kérdőjelet már odabiggyeszt a több évszázados helyi hagyomány bizonyossága után. További, a gyanakvásunkat méltán felkeltő aspektus a balladában szereplő Déva vára. A ballada, illetve a történet más népeknél ismert variánsaiban mindig egy helyi (egy közeli) vár, kolostor, híd stb. építéséhez kapcsolódik a cselekmény. Olyan helyhez tehát, amit az ott lakók pontosan ismertek. A Kőműves Kelemenné balladája ismert magyar változatainak döntő többségénél pedig egy bizonyos konkrét vár, mégpedig Déva vára ismétlődik (vő. Faragó 1995, 263). Ez a helyzet a zoborvidéki változatokkal is, amikor a helybéliek számára egy teljesen ismeretlen vár neve szerepel a szövegben, miközben éppen Zséréről szépen látszódnak a gímesi vár romjai. Nem perdöntő érv ez sem, de egy további kis kérdőjelet tesz jogossá.48 Ág Tibor és Sima Ferenc balladagyűjteményével azonos évben jelent meg Ráduly Jánosnak, a kibédi Majláth Józsefné Ötvös Sára népballadáit tartalmazó kötete, amelyben a gyűjtő rögzítette énekese általa elmondott életútját is. Ő egyebek között felidézte, hogy 1912-ben, tizennégy éves korában édesapjával erdélyi lakhelyétől meglehetősen távol vállaltak munkát: Akkor vót, hogy ősszel elmentem édesapámmal s a nagyobbik testvéremmel Nyitra megyébe, ahol répát ástunk gróf Károlyi Lajosnak. Hat hétre vétünk ott, innen vagy kétszázan is jöttek a faluból, Makkfalváról is jöttek. (Ráduly 1979, 9) Ráduly János is fölhívja a figyelmet arra, hogy az ország különböző vidékeiről öszszesereglett munkások közösen eltöltött ideje milyen fontos hatással lehetett „a népköltészeti alkotások elterjedéséhez, népszerűsítéséhez”. A közös munkára Majláth Józsefné Ötvös Sára a következőképpen emlékezett vissza: Nyitra megyében mikor vótunk, egyszer-egyszer mozsikáltak esténként, s mi táncoltunk. De a legtöbb este inkább aludtunk, fáradtak vótunk, s feküdtünk le. A legtöbbször nappal énekeltünk. Az emberek ásták ki a répát, s mi leányokul s asszonyokul pucoltuk fel. Csomókba hányták a répát, s mű igy pucoltuk: mikor éggyei végeztünk, mentünk a másik csomóhoz. Úgy, ahogy dógoztunk, beszélgettük s közben énekeltünk, ment a dolog jól. Erősen szerették ott az erdélyi munkásokot: „Úgy dógoznak, hogy ég utánnuk a hely” - mondták rollunk. Víg nótákat énekeltünk a legtöbbet s bolondságokat. Keserveseket nemigen énekeltünk, azok nem odavalók vótak. (Ráduly 1979, 9) 47 Némileg ide tartozik egy másik, talán Putz Évától származó, az Arany A. László hagyatékban található gépelt változatban meglévő megjegyzés egy kánai menyegző variánstöredék alatt: „Énekelte Bencz Luca, 66 esztendős, Zsérén született, világot járt. Zsére 1942. július 13.-án”. Bencz Luca egyik kiemelkedő énekesük volt a gyűjtőknek, s (lám!) róla is kiderül, hogy világot járt] 48 Annál is inkább, mert ahol már legalább megindult (ha másodlagos közvetítéssel is) a ballada honosodása, szerves beépülése a helyi szájhagyományba, ott a felépítendő objektum neve a fenntartó közeg számára ismerősebb helynévre változik (vő. Albert 1993, 162; Faragó 1995, 267; Katona-Tripolszky 1971, 18).
