Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
286 Szöveges folklór kígyózó disputa kerekedett ebből (Arany János Vadrózsapörnek nevezte el később ezt az eseménysort), aminek végeredménye az lett, hogy mind a román, mind a magyar népköltészeti gyűjtők serény munkába fogtak a maguk igazának bizonyítására, aminek során kiderült, hogy szó sincs plágiumról, hanem valóban mindkét nép folklórjában ismert balladatípussal van dolgunk, és lényegében egész Dél-Kelet- Európában, sőt Elő-Ázsiában meglévő jelenséggel állunk szemben (vő. Alexics 1897; Faragó 2005, 595-602). Ezzel korántsem zárultak le viszont a balladatípus eredeztetésével kapcsolatos kutatások, és az azokat követő nemzetközi viták, hiszen a terjedés útvonalának, az átadás-átvétel irányának a kérdései továbbra is nyitottak maradtak. A 20. századi magyar történeti balladakutatás terén kétségtelenül a legelévülhetetlenebb érdemeket az a Vargyas Lajos szerezte, aki a többi között a Kőműves Kelemenné balladatípus vizsgálatával is behatóan foglalkozott (Vargyas 1959; Vargyas 1976, II: 13—43). Kutatásai eredményeként megállapította (nagyon leegyszerűsített megfogalmazásban), hogy a balladát a balkáni népek, legelőször a bolgárok, a magyaroktól vették át, akik viszont a Kaukázusban ismerkedhettek meg a témával és hozták magukkal a honfoglalás során (Vargyas 1988, 310—311 )37. Ennek egyik bizonysága szerinte, hogy a magyaroktól nyugatra és északra élő népek körében ismeretlen. Noha a Vargyas által a magyar nyelvterületen számba vett negyvenöt variáns38 szinte mindegyikét a Székelyföldön és a moldvai magyarok körében jegyezték fel, feltételezi, hogy korábban az egész nyelvterületen ismert volt.39 A 20. századra viszont már csak az archaikus kultúrájú térségekben őrződött meg (vö. Kriza 1991, 70), amit egy, a két világháború között lejegyzett zoborvidéki töredék is bizonyítani látszik. Hogy bizonyságot nyerjen, 1960-ban arra biztatta Ág Tibort, végezzen felderítő gyűjtőmunkát a Zoborvidéken (Ág 2001, 84). Ág Tibor még abban az évben kiutazott Zsérére, ahol megtalálta ugyanazt a Földesi Ilonát is, akitől korábban, az 1940-es évek táján már Franz Zagiba és Arany A. László is feljegyzett néhány sornyi töredéket, ám most Ág Tibornak a Kőműves Kelemenné balladája tizennégy strófás, szinte hibátlan változatát sikerült rögzítenie (Ág 1961a). A felfedezés kisebb szakmai szenzációt váltott ki, hiszen az újabb va-37 Vargyas elméletét mind a magyar, mind a nemzetközi (főleg román, görög, cseh stb.) kutatás vitatta, ám ennek tárgyalása kívül esik mostani témánkon (vö. Faragó 1995; Schubert 2010. Áttekintően lásd: Voigt 1968). 38 Ezek száma 1991-ben már 87 volt, amiből hatvanat a Székelyföldön jegyeztek le a kutatók (Albert 1993,169), tehát lényegében ezeknek az újabb változatoknak a felbukkanása (ahogy arról a továbbiakban részletesen lesz szó) sem változtat az elsődleges elterjedési térképen. 39 Csak érintőlegesen tartozik ide, hogy időközben Magyar Zoltánnak az egykori Torna megyéből a ballada négy „prózává oldódott” variánsát sikerült dokumentálnia. Arra, hogy „e ballada tornai ismerete mennyire tekinthető a helyi hagyományvilág szervesült folklórörökségének”, nem ad (nem is adhat) egyértelmű választ, mindenesetre a prózává oldódás kifejezés eufemisztikus használatával úgy tűnik, nem is zárja ki annak lehetőségét (Magyar 2011, 41-42 és 105-106). Magam inkább iskolában tanult, olvasott történetek továbbmondásának érzem őket, és előzetesen inkább a folklorizáció, refolkiorizáció kategóriájába sorolom. Jelen dolgozat kereteit azonban szétfeszítené, ha most ezek aprólékos filológiai elemzésébe kezdenénk.
