Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
Hol ringtak a bölcsők?287 riánsok felbukkanása látszólag valóban azt bizonyítaná, hogy egy, régebben az egész magyar nyelvterületen elterjedt balladatípusnak az egyébként is archaikus (de legalábbis annak tartott) kultúrájú Zoborvidéken megőrződött darabjaival van dolgunk. A kérdés azonban nem ennyire egyszerű. Faragó József szemléletes megfogalmazásában „olyanok ezek a szórványos adatok, mint egy-egy magános hegycsúcs, amelyeket a feledés tengerének még nem sikerült egészen elborítania”. Ha ez így lenne, és több klasszikus népballada esetében (pl. Molnár Anna, A bagoly asszonyka, A csodahalott stb.) ez - úgy tűnik - így is van, akkor ezek az egymástól mind térben, mind időben távol fellelt variánsok formailag erőteljesen különböznének egymástól, hiszen évszázadok során külön életet éltek, más-más irányban alakultak. Magyarán: szétfejlődtek. Ezek után, ha a zsérei változatot kézbe vesszük, „első olvasásra feltűnik, hogy már-már sorról sorra, gyakran szóról szóra összeállíthatóak a székelyföldi változatokból. Lehetetlen, hogy lelőhelyükön többszáz éves régi folklórjavak legyenek; nyilvánvaló, hogy frissiben jutottak a Székelyföldről új környezetükbe” (Faragó 1995, 266). A továbbiakban néhány megfontolandó szempontot próbálok megfogalmazni egyrészt konkrétan a Kőműves Kelemenné ballada zoborvidéki megjelenésével kapcsolatban, másrészt általában a népköltészeti alkotások hagyományozódásával, terjedésével kapcsolatban. Kutatásmódszertani szempontok Hogy ne egymás mellett beszéljünk el (ahogy az a folklorisztikában is bevett gyakorlat), bevezetésként néhány kutatás-módszertani szempont felvetése szükségeltetik. Az elsőt az alábbi, anekdotikusan hangzó, ám mégis igaz (és főleg: tanulságos!) történet segítségével kísérlem meg fölvezetni. A nyolcvanas évek elején történt, hogy Nyitragerencséren egy idős házaspárt a két világháború közötti árucsere-kapcsolatokról, pontosabban arra vonatkozó emlékeikről faggattam. Miután a témát kimerítettük, buszom indulásáig még jó fél órám volt (ami azt jelenti, hogy máshová már nem volt érdemes bekopogtatnom), hát maradtam még beszélgetni. Főleg, hogy citrompótlószerű borukat ne kelljen folyton, mondvacsinált ürügyekkel visszautasítanom, a Luca napi szokásokról, hiedelmekről beszéltettem őket. Áradt is a szó, főleg a néniből (s ahogy mondani szokták) tiszta, bővizű patakként bugyogtak ajkáról a szebbnél szebb archaikusnál archaikusabb hiedelmek, ősi Luca-napi praktikák. Én meg persze, egyre hevesebben dobogó szívvel, sűrűn, mármár gémberedő ujjakkal jegyzetelgettem, és csak azt sajnáltam, hogy nem ezzel a témával kezdtem rögtön a beszélgetést, illetve már azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy hátha van egy később induló busz is... Közben, órámra pillantva, hogy mégis elvarrjam a szálakat, megkérdeztem: ezeket a praktikákat vajon ő is gyakorolta, netán még ma is gyakorolja? „Á, dehogy” - hangzott pironkodva a válasz. „Akkor biztosan édesanyjától vagy nagymamájától látta, hallotta, tanulta őket” - véltem rátapintani a lényegre. „Dehogyis, egy kalendáriumban olvastam”-játszotta ki beszélgetőtársam (abban a pillanatban úgy hittem) aduját. „Ez se rossz” - gondoltam magamban, már akkor is tudván, hogy a régi kalendáriumnak, ponyvanyomtatványoknak milyen fontos szerepük volt a népélet alakulásában, alakításában is. „És milyen kalendáriumban? Nem tetszik rá emlékezni?” - nyomultam tovább. „De
