Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

2. Szöveges folklór

Haldokló hagyomány?269

Várkonyi 1976,422-429), hitvallásukat a „kurucos-szabadságharcos tradíció”, igaz, gyakran átértékelt eszméje határozta meg (vö. Király I. 1974). Emlékeztetőül álljon itt Petőfi Sándor néhány strófája:

Hazánk szentje, szabadság vezére,

Sötét éjben fényes csillagunk,

Oh Rákóczi, kinek emlékére Lángolunk és sírva fakadunk!

Az ügy, melynek katonája voltál,

Nemsokára diadalmat ül,

De te nem léssz itt a diadalnál,

Nem jöhetsz el a sír mélyibül.

Hamvaidnak elhozása végett Elzarándokolnánk szívesen,

De hol tettek le a földbe téged,

Hol sírod? nem tudja senki sem...

Petőfi a Rákóczi című költeményét 1848 áprilisában írta, ezért az optimizmus („nemsokára diadalmat ül”), s ezért a Rákóczi sírjával kapcsolatos bizonytalansága. Mint köztudott, 1906-ban viszont hazahozták földi maradványait Rodostóból és Kassán temették újjá. Ferenczi Imre emlegeti, inkább csak lábjegyzetben, hogy „a beregi falvak idősebb lakosai ma is szívesen emlékeznek a Kassára való zarándoklásról” (Ferenczi 1966, 52, 21. jegyzet). Az újratemetést ugyanő a következőképpen írja le:

Másfélszáz év után végre sor kerülhetett a száműzött fejedelem, a Rodostóban elhunyt Rákóczi hamvainak hazahozatalára. A fejedelem és fővezére, Bercsényi koporsóját diadalmenetben vitték keresztül a fővároson, s díszkísédettel szállították tovább Kassára. Hatalmas tömeg gyűlt össze a fejedelem búcsúztatására, az északkeleti országrész falvai kisebb-nagyobb csoportokban zarándokoltak el a temetésre. A résztvevő nép könnyes szemmel búcsúzott őseinek gyámolítójától, a hajdani magyar, ruszin és szlovák jobbágyok által istenített nagyságos fejedelemtől. Újra felfakadt a lelkek mélyéből a történeti tragikum érzése, amely olyan erős gyökeret vert a nincstelenek szívében. Aki tehette emléket vitt haza magával, levágott egy darabkát a szemfedő rojtjából vagy a koszorútenger szalagjából, s mint ereklyét őrizte otthon a szentkép vagy éppen a fejedelem arcképe mögé tűzve. A kuruc-kor emléke - annak pozitív és negatív színeződéseivel együtt - alkotó része lett a parasztság történeti tudatának.

(Ferenczi 1966, 52-53)

Ennek az újratemetésnek nemrégiben még személyes résztvevőit is meg lehetett volna találni, amint arra a fenti Ferenczi-idézetben is találunk nyomokat. A szlovákiai magyar folklórkutatás nagy adóssága viszont, hogy nem kereste fel ezeket az egykori résztvevőket, visszaemlékezőket. Ezzel a Rákóczi-kultusz egy jelentős szegmensét hagytuk elveszni! Az is nyilvánvaló, hogy az újratemetési ceremónia, a vele kapcsolatban fellángolt (felszított) fokozott nemzeti érzések, valamint a korabeli sajtó és iskolai oktatás nyomán a szájhagyományban is újraéledtek, folklorizálódtak, sőt keletkez(het)tek Rákóczi-történetek. Ezekről sem sokat tudunk. De még ma sem