Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
264 Szöveges folklór A történeti mondáktól nem várhatunk tudományos hitelességet. Általában főirányuk helyes: a nép emlékezetében a jó uralkodó pozitív hős marad, a gonoszról az utókor is megvetéssel emlékezik meg. Részleteikben azonban korántsem megbízhatóak a történeti mondák. Időszemléletük pontatlan, az ellenség gyakran, minden további indoklás nélkül is a „török”, a „tatár, esetleg a „labanc” nevet viseli. Viszont tévesen ítélik meg a magyar nép történeti ismereteit azok, akik ezt csupán a mondák alapján igyekeznek megállapítani. A monda ugyanis, mint költői műfaj, nem is vállalkozhat a történet eseménye pontos és részletes kibontására. Eszközei a tipizálás és a sűrítés. Az elmondott történeteket az elbeszélők és hallgatók szórakoztatás és okulás céljából idézik fel, de nem történelmi leckét adnak egymásnak... (Dömötör T. 1998, 288-289) Azt sem szabad természetesen figyelmen kívül hagyni, hogy a szájhagyományozás útján történő ismeretátadást folyamatosan befolyásolták különféle külső tényezők is. Ilyen egyebek között az iskolai oktatás szerepe. Tudnivaló, hogy Magyarországon a 19. század folyamán inkább a szokásjogon alapuló iskolai népnevelés folyt, s 1868-ban született meg az általános és kötelező népoktatást előíró törvény. Teljes körű megvalósulására persze éveket, sőt évtizedeket kellett várni, ám mégis azt jelenti, hogy már ebben az időben bizonyos (nem lebecsülendő) ismereteket a parasztinak szüleik-nagyszüleik közvetítésén túlmenően az iskolában is felszedtek. Mivel az iskolai oktatással párhuzamosan fokozatosan nőtt, még ha rendkívül lassan, vontatottan is az írni-olvasni tudás mértéke (vő. Balogh I. 1972, 527-549; Ortutay 1962), a különféle ponyvanyomtatványok, kalendáriumok szerepe is megnövekedett. Mindez ha nem is nivellálódást, kiegyenlítődést, de bizonyos fokú közeledést eredményezett az ún. magas kultúra és a népi-paraszti kultúra között. Egyre általánosabbá vált, hogy a más forrásokból (iskolai oktatás, kalendáriumok, napi sajtó stb.) szerzett ismereteket később szájhagyományozás útján is örökítették. Szép példája ennek a gyűjteményünkben is újraközölt, Sebes víz a Garam kezdetű dalocska, amely a közlő, Soltész István szerint eredetileg műköltészeti alkotás volt és csak később vált népivé, később folklorizálódott (Soltész 1981,388). Eközben persze a különféle sajtóorgánumokban is megjelentek különféle, a „nép ajkáról lejegyzett” történetek, amelyek aztán az iskolai oktatás, illetve a kalendáriumolvasó eleink továbbmesélése révén ismételten visszakerülhettek a szájhagyományba. Amennyiben ebből a szempontból vesszük szemügyre a Rákóczi-hagyományt, akkor meg kell állapítani, hogy az iskolai oktatás kezdetben nyilván inkább negatív módon befolyásolta/befolyásolhatta (volna) a szájhagyományt. Köztudomású, hogy a magyar népnevelés legnépszerűbb kézikönyve Losontzi Hányoki István Hármas Kis Tükörje, amelynek első kiadása 1771-ben látott napvilágot Pozsonyban (bár a később közkézen forgó változatot a mű csak az 1772-es második kiadásában nyerte el) és mindösszesen hetvenegy (!) kiadást ért meg. Nos, ebben a Rákóczi-féle szabadságharcról természetesen „udvarhű” szellemben értekezik a szerző: Ennek idejében támadott-fel Rákotzi Ferentz Bertsényi Miklóssal 1703. és sok pusztításokat kezdett tenni az Országban, de e’ szélvészt-is idővel a’ Királyi hatalom letsendesitette...
