Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
248 Szöveges folklór gyeit ezekre az alkotásokra. A Magyar Hírlap hasábjain már 1850. augusztus 31- én megjelent egy felhívás, amely negyvennyolcas nóták gyűjtésére szólít fel. Itt előzetesen egy terminológiai, szóhasználati kérdést kell felvetni, tisztázni, hiszen a történeti népmondák és a népköltészet viszonya több mint problematikus. Arról van szó, hogy a különféle mondagyűjteményekbe az összeállítók nemcsak a szó szoros értelmében vett mondákat sorolják be, hanem az olyan történeti tényközléseket is, amelyeknek semmi közük a viszonylag zárt szerkezetű és felépítésű mondákhoz (pl. egy Aggteleken lejegyzett szöveg így hangzik: „Kossuth is járt erre átmenőben”). Ezek a történeti tudatot, a nép történeti ismereteit fémjelzik ugyan (és éppen ezért fel is kell őket gyűjteni), de ezek nem mondák. A Kossuth Lajosról, illetve a szabadságharc eseményeiről szóló népmondák, összehasonlítva egyéb történeti mondáinkkal, jóval kevesebb csodás elemet tartalmaznak, külföldi párhuzamaik is jelentéktelenebbek. Mindez azzal magyarázható, hogy viszonylag újak, tehát egyrészt nem volt idejük kellőképpen kikristályozódni. Sokszor szinte első kézből, amolyan visszaemlékezésként kapjuk a történetet. Mindamellett előfordul, hogy Kossuth alakját felcserélik Mátyás király alakjával, és Kossuth bünteti meg az ingyen dolgoztató bírót vagy kapáltatja meg a dölyfös urakat. Ehhez azonban egy kis kitérőt kell tennünk és röviden utalni a népi-paraszti történelemszemlélet jellegére, amely jelentős mértékben eltér a hivatalos, tudós kutatók által konstruált történelmi képtől. Összegezve az eddig elmondottakat, a jelen kötetben is bemutatott „történeti mondákat” voltaképpen legalább két nagyobb csoportba sorolhatjuk. Elsősorban - stiláris megoldásaiktól, terjedelmüktől függetlenül - népünk sajátos történelemszemléletének tanúbizonyságai ezek. Ha az eddigi publikációs gyakorlatot figyelembe vesszük (ahová, amint említettem, minden vonatkozó közlést besoroltak), akkor ezek a tágabb értelemben vett „történeti mondák”. Másodsorban a megformált, valóban népköltészeti alkotásként kezelhető, valamilyen történet köré vont szövegekről van szó. Ezek a valódi történeti mondák. Hogy a jövőben mit kéne kutatni? A klasszikus mondaanyagot, amennyiben az él a szájhagyományban, természetesen. Tudatosítanunk kell viszont, hogy az a mondai tudás, amely ma a szájhagyományból lejegyezhető (legalábbis a Csallóközben), különféle külső megerősítésekkel maradt fenn, illetve került bele a szájhagyományba (hadd emlékeztessek az iskolai oktatás, az egyház, a prédikációk, a média, a folklórkutatás [I] szerepére). Izgalmas lehet megfigyelni, hogy a szájhagyományban, vagy talán inkább a szóbeliségben miként viselkednek ezek a tankönyvekből olvasott, rádióban, televízióban látott-halott történetek. Egy személyes tapasztalattal hadd magyarázzam meg, mire gondolok. A mondákkal kapcsolatos különféle jegyzeteimet, céduláimat rendezgetve a kezembe akadt egy gépelt oldal, amelyet - saját, akkori széljegyzetem alapján - Bálint fiam alkotott és gépelt 1994-ben. Akkor kilencéves volt. Hadd másoljam ide egyik történetét:
