Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
Tündérrózsa. Csallóközi mondák és anekdoták 245 kólái oktatás, kalendáriumok, napi sajtó stb.) szerzett ismereteket később szájhagyományozás útján is örökítették. Eközben persze a különféle sajtóorgánumokban is megjelentek különféle, a „nép ajkáról lejegyzett” történetek, amelyek aztán az iskolai oktatás, illetve a kalendáriumolvasó eleink továbbmesélése révén ismételten visszakerülhettek a szájhagyományba. Ilyen folyamat részeként élhet a vajkai Szent István-tradíció egy tankönyvízű története (vö. Liszka 1993b), vagy a balonyi hagyományok a helyi Várhelydomb kapcsolódásairól IV. Bélához és a tatárjáráshoz (Nagy Iván 1998, 6). Erről a folyamatról, működési mechanizmusról Ujváry Zoltán ír igen tanulságosan: A kontinuitás az orális hagyományban [...] évszázadok folyamán nehezen képzelhető el. Az emlékezet felfrissítésére időről időre szükség van. Ezt segítették elő kezdetben az egyház által életben tartott legendák, később az iskolai oktatás, még később, különösen egy évszázada a tankönyvek, ponyvanyomtatványok és a századfordulótól egy-egy helységgel, tájjal kapcsolatos kiadványok. Ezek nyomán mindig megújult a helyi hagyomány, jó elbeszélők révén gyakran tovább variálódott és olykor a népi próza nagyon szép alkotásai alakultak ki. (Ujváry 1990, 8) Ily módon (ahogy arra fentebb már történt utalás) a ma gyűjthető adatok nagy részén - Voigt Vilmos kifejezésével élve - a refolklorizáció figyelhető meg. Az a jelenség tehát, amikor eredetileg folklórjelenségek bejutva az írásbeli kultúrába, az iskolai oktatáson, illetve egyéb írásos csatornákon (sajtó, könyvkiadás, kalendáriumok) át ismételten visszakerülnek a szájhagyományba (Voigt 2000, 338. Lásd továbbá: Liszka szerk. 2002; Liszka szerk. 2004). A hiedelemmondákkal kapcsolatban jegyzem meg, hogy noha Vajda Lászlónak teljes mértékben igaza van, miszerint meg kell különböztetni egymástól, az általa „csodás történeteknek” nevezett (ma inkább hiedelemmondának hívjuk őket), többé-kevésbé kötött szövegű textusokat a néphit meghatározta „eljárásoktól” (azoktól az elbeszélésektől, amelyek bizonyos mágikus célzatú praktikák leírására szorítkoznak), a jelen gyűjteménybe mégis besoroltam ilyeneket is (Vajda 1944, 143). Beválogatásukat az indokolja, hogy ezek a „történetek” is bizonyos sablonok, klisék alapján fogalmazódnak meg. Sok esetben magát a praktikát (pl. a lucaszék-készítést) nem is gyakorolták oly intenzíven, mint amilyen előszeretettel meséltek/mesélnek róla. Népünk sajátosan szelektív történelmi tudatában kiemelkedő hely illeti meg Hunyadi Mátyás személyét. A hozzá kapcsolódó, népköltészeti értelemben véve is kerekegész népmondák, illetve inkább információ jellegű közlések, adatszerűén felbukkanó jelzések azonban azt bizonyítják, hogy a magyar nép körében a Mátyás király személyéhez fűződő mondák nem egységesen terjedtek el. Elsősorban a déli és északi nyelvterületeken, a nyelvhatárokkal szomszédos sávokban sűrűsödnek (vö. Komorovský 1957; Liszka 1986; Liszka 1990e; Liszka 1992c). Ezeken belül kiemelkedő hely illeti meg a Kisalföld északi, a mai Szlovákia területére eső felének, elsősorban (ám nem kizárólagosan!) a Csallóköznek Mátyás királlyal kapcsolatos néphagyományát. A Kisalföldnek a Dunától délre elterülő vidékein - meglepő módon - nem ilyen közkedveltek a reneszánsz uralkodónk alakja köré szőtt történetek. Legalábbis a hozzám eljutott források alapján erre kell következtetnem (vö. Timaffy 1992).
