Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
244 Szöveges folklór Viszont tévesen ítélik meg a magyar nép történeti ismereteit azok, akik ezt csupán a mondák alapján igyekeznek megállapítani. A monda ugyanis, mint költői műfaj, nem is vállalkozhat a történet eseménye pontos és részletes kibontására. Eszközei a tipizálás és a sűrítés. Az elmondott történeteket az elbeszélők és hallgatók szórakoztatás és okulás céljából idézik fel, de nem történelmi leckét adnak egymásnak... (Dömötör T. 1998, 288-289) Sajátos a parasztság (és általában az írásbeliséggel nem rendelkező népek) időszemlélete. Erről tanulságos sorokat írt Thomas Mann a József és testvérei című hatalmas munkájának Jákob történeteiről szóló kötetének bevezetőjében: .. .egészében az idő ... állandóbb jellegű volt mint a miénk; József életformája, gondolkodásmódja és szokásai sokkal kevésbé különböztek az ősökétől, mint a mieink a keresztes vitézekétől; az emlékezés, mely szájhagyomány útján szállt nemzedékrőlnemzedékre, közvetlenebb és bizalmas-akadálytalnabb volt, az idő egységesebb és ezért kurtább átnézetű; röviden, az ifjú Józseftől nem lehetett zokon venni, ha az időt álmodozón összevonta... (Mann 1975, 1: 13) Ez a jelenség, mármint az „idő álmodozó összevonása” jellegzetes sajátja a népmondáknak is. A műfaj ismerői számára nincs abban semmi meglepő, ha egy történeti népmondában Mátyás király paprikás (!) szalonnát eszik (ahogy azt jelen gyűjteményünk 36/a szövegében találjuk), ugyanő Rákóczival parolázik vagy épen Kossuthot hívja fel telefonon. Az is rendkívül gyakori, hogy azonos mondai motívumok más-más személyekhez, hősökhöz kapcsolódnak. Mivel általában a nép valós történeti emlékezete nagyjából három generációra nyúlik vissza, ebből szinte szükségszerűen következik, hogy a régebbi eseményeket mindig újabb és újabb személyiségekhez, azok egy-egy csoportjához köti. Ily módon cserélődhetnek ki a szereplői egy-egy történetnek a tatárról törökre, a kurucokról a negyvennyolcas eseményekre, esetleg olvadhatnak be első világháborús élményelbeszélésekbe. Azt sem szabad természetesen figyelmen kívül hagyni, hogy a szájhagyományozás útján történő ismeretátadást folyamatosan befolyásolták különféle külső tényezők is. A mindenkori (és vallási felekezettől lényegében független) vasárnapi prédikációk hatásán túlmenően ilyen egyebek között az iskolai oktatás szerepe. Tudnivaló, hogy Magyarországon a 19. század folyamán inkább a szokásjogon alapuló iskolai népnevelés folyt, s 1868-ban született meg az általános és kötelező népoktatást előíró törvény. Teljes körű megvalósulására persze éveket, sőt évtizedeket kellett várni, ám mégis azt jelenti, hogy már ebben az időben bizonyos (nem lebecsülendő) ismereteket a parasztinak szüleik-nagyszüleik közvetítésén túlmenően az iskolában is felszedtek. Mivel az iskolai oktatással párhuzamosan fokozatosan nőtt, még ha rendkívül lassan, vontatottan is az írni-olvasni tudás mértéke (vö. Balogh I. 1972, 527-549; Ortutay 1962), a különféle ponyvanyomtatványok, kalendáriumok szerepe is megnövekedett. Mindez ha nem is nivellálódást, kiegyenlítődést, de bizonyos fokú közeledést eredményezett az ún. magas kultúra és a népi-paraszti kultúra között. Egyre általánosabbá vált, hogy a más forrásokból (is-
