Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
2. 24. Gondolatok a prózai népköltészet néhány (még mindig időszerű) kérdéséről A közelmúltban Jan Luffer, a Cseh Tudományos Akadémia Orientalisztikai Intézete könyvtárának az igazgatója, noha nem teljesen előzmények nélkül való, mégis hézagpótló könyvet tett le a csehül olvasó szövegfolkloristák, irodalmárok, kultúrtörténészek asztalára: a cseh hiedelemmondák katalógusát készítette el (Luffer 2014). Az egész munka két nagyobb részből tevődik össze. Az eligazító előszót követi egy, a hiedelemmondák műfaját bemutató, a katalogizálási kísérletek nemzetközi, valamint szlovák és cseh előzményeit számba vevő, továbbá a jelen katalógus felépítését megmagyarázó, a katalógus használatát segítő, mindösszesen öt nagyobb egységbe tagolt blokk. Ezután következik maga a katalógus. De vegyük sorra! A szerző először is arra vállalkozik, hogy valamilyen úton-módon definiálja azt a műfajcsoportot, amit rendesen a monda (povëst) terminussal szokás illetni. Nem egyszerű feladat ez. A szakirodalom általában a mesével konfrontálva szokta ezt megkísérelni (vö. Lüthi 1975; Pöge-Alder2011, főleg: 34-69; Röhrich 1976; Sirovátka 1998 stb.), ám ettől Luffer alapvetően eltekint. Olykor, példaként fölbukkan egy-egy, mesére vonatkozó megjegyzése, de alapvetően önmagában szeretné a mondát meghatározni. Nem olyan magától értődő az, hogy mit tekintünk mesének és mit mondának, noha már az általános iskolában megtanulják a gyerekek (lényegében a grimmi, 19. századi szemléletmód szellemében) a köztük meglévő (?) különbséget. Hogy mégsem annyira egyszerűen megválaszolható kérdés ez, bizonyítják a nemzeti és nemzetközi mesekatalógusok, amelyek sorra hoznak mondaanyagot is, illetve Jan Luffer mostani munkája, amely erősen támaszkodik mind a korábbi mesegyűjtésekre, mind a mesekatalógusokra (is). Talán egyszerűbb lenne egy olyan átfogó kifejezést találni (mint például a német Volkserzählen, az azzal összefüggő Erzählforschung), amely inkább egy folyamatot jelöl (a népi elbeszélés folyamatát), s nem egy zártnak tekintett (ami közben korántsem zárt) műfaji keretet, s ebbe beletartozhatnának mind a korábban meseként, mind a mondaként, tréfaként, legendaként, viccként stb. meghatározottnak, meghatározhatónak vélt kategóriák. Azon túlmenően, hogy hol húzódik a mese és a monda közti határ, az olyan műfajelméleti problémák mellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy voltaképpen mi tekinthető / tekintendő mondának? Csak a kerek, formailag is többé-kevésbé kidolgozott, hosszabb-rövidebb epikus szövegek, vagy az egyszerű (mondai hátteret sejtető) kijelentések, mint például, ez alatt a fa alatt szokott Mátyás király uzsonnázni típusú kijelentések. Az ilyen típusú megfogalmazásokat von Sydow óta d/feként tartja számon a folklorisztika (Voigt 2014, 63-64). Noha szokás ezeket mondai előzménynek (vagy még inkább mondatöredéknek, -maradványnak) tekinteni, de akkor is kérdéses számomra, hogy ezeknek milyen alapon van helyük egy mondagyűjte-
