Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
238 Szöveges folklór ményben. Amennyiben népköltészeti jelenségről beszélünk, akkor - véleményem szerint - elengedhetetlen a hozzá tartozó, többé-kevésbé kidolgozott forma. Egy népdalt sem helyettesíti a csitári hegyek alatt régen leesett a hó időjárás-jelentés, vagy egy balladát sem az amit nappal raktak, éjjel leduvada közlés, noha az értő fül már ennyiből is sejt valamit a mögötte meghúzódó lírai vagy epikus tartalomból. Ilyen alapon persze egy sor epikus proverbiumot vagy a wellerizmusokat (pl. na ez a hét is jól kezdődik - mondta a cigány hétfőn reggel, amikor akasztani vitték) is a mondák, mondai előzmények, töredékek közé sorolhatnánk. Luffernek igaza van, amikor arról beszél, hogy maga a monda a szóbeliségben, a mesélő és hallgató közti interaktivitásban és (teszem hozzá) variánsokban él. Mihelyt írásban rögzítjük, elveszíti alapvető jellemzőit. Noha minden hasonlat sántít, az írásban rögzített mondaszöveg engem egy kitömött fülesbagolyra emlékeztet, amelynek ráadásul üvegből van a szeme, a lába sárgára festve és (rossz esetben) még a tollazata is be van lakkozva. Szemben az élő fülesbaglyok generációval, melyek fiókakoruktól egészen halálukig jelképezik számomra az élő folklórt. Mindaközben alighanem nincs mit tennünk, ha dolgozni akarunk folklórszövegekkel, ezeket valahogy mégiscsak rögzíteni kell. És még az sem biztos, hogy jó megoldás, ha a mesélés körülményeit, a közbeszólásokkal, az egyes gesztusok leírásaival mindig gondosan és részletesen lejegyezzük. Ez az eljárás nem hogy nem adja vissza azt az egyszeri hangulatot, de magát az elbeszélt szöveget is tönkreveri. Munkaanyagként jó, ha vannak ilyen dokumentációink, viszont magának a műfajcsoportnak ilyetén való, variánsonkénti dokumentálása (és közreadása) engem biztos, hogy az őrületbe kergetne. Luffer idéz egy ilyen leírást. Egyszer (mondjuk: kétszer) érdekes is, de hogy minden egyes mondát, mesét stb. ebben a formában olvassak... Térjünk át magára a katalógusra. A szerző az előszóban megjegyzi, hogy a munka magja túlnyomórészt autentikus folklórszövegek ezreinek az analízisére épül19. Itt azért fölkaptam a fejem: mi az, hogy túlnyomórészt autentikus? Mi indokolta, hogy foglalkozzon kisebbrészt nem autentikus folklóranyaggal is? Már amenynyiben (itt és most!) meg lehet egyértelműen állapítani egy folklórszövegről, hogy az autentikus-e vagy sem20. A későbbiekben kapunk bizonyos (meg kell, hogy mondjam, számomra nem kielégítő) választ, miszerint a szépirodalmi köntösbe öltöztetett mondákat nem emelte be a katalógusába, kivéve, ha azok már eleve nem szerepeltek valamelyik regionális katalógusban (Luffer 2014, 28). Nos, én úgy gondolom, egy új katalógus készítőjének nemcsak joga, de kötelessége is az előzmények kritikai felülvizsgálata, szükség szerinti módosítása. így járt el például annak idején Stith Thompson az Antti Aarne korábbi katalógusával, majd később a kettejük nevével fémjelzettel Hans-Jörg Uther is. Ha valamit nem tartok autentikusnak, akkor azért, mert valamelyik elődöm annak tartotta, nem kell nekem is úgy viselkednem, mintha mégis az lenne. És itt jönnek a képbe az eredetkérdések: irodalmi, írásos gyökerek vagy a szóbeliség önállósága? A mai szemlélet valahogy az, hogy amelyik szövegnek ismerjük 19 katalóg ... „založený na analyze tislcù pŕevážné autentických folklórnych textú” (Luffer 2014, 6). 20 A problémához lásd Benedek Katalin okos áttekintését (Benedek 2011).
