Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
216 Szöveges folklór fentebb említettnek), szintén tartalmazza és (a bizonytalan megjegyzéssel) Luthernek tulajdonítja a szólást (Beyer 1984, 664). Lutz Röhrich szólás- és közmondáslexikonjának első kiadásai viszont, noha borral kapcsolatos proverbiumokkal foglalkoznak, ezt a szólást nem tárgyalják (Röhrich 1974,1133), ellenben a második zsebkönyvkiadás már legalább megemlíti, mint állítólagos Luther-mondást, mégpedig Wolfgang Miedernek, egy Luther-emlékkönyvben megjelent alapos és körültekintő tanulmányára hivatkozva (Röhrich 1995, 1710). Most én is ezt tekintem sorvezetőnek a német kutatási eredmények rövid összefoglalásánál. Wolfgang Mieder említett terjedelmes dolgozata első soraiban különben leszögezi, hogy a szólást, noha a Luthertől származó irodalomban sehol nem lelhető fel, a német közvélemény valóban a nagy reformátortól származtatja2. S bár ezen változtatni ő sem tud, aprólékos filológiai munkával nyomon kíséri a szólás előzményeit, gyökereit, a rokon jellegű szókapcsolatokat. Az egész, rigmusszerű szójárás a német írásbeliségben 1775-től adatolható, felbukkanása tehát jóval Luther kora utánra tehető. Egyes részletei viszont jóval korábbról kimutathatóak. Mieder ezeket veszi számba, utalva arra is, ha ezek Luthernél is felbukkannak. Nyilvánvaló, hogy a bor, a nők (lányok, szerelem) és a dal (zene, mulatozás, játék, éjszaka) hármasa gyakorlatilag végigkíséri a bor történetét (miről másról is szóltak volna például a bacchanáliák), így a német nyelvű írásbeliségben is megjelenik, mint állandósult nyelvi formula. Mai tudásunk szerint egy 12. századi melki kéziratban bukkan föl az Ószövetség csak részben kanonizált Sirák fia könyvéből (Ecclesiasticus) származó3 latin közmondás ( Vinum et mulieres apostatare faciunt sapientes) első német nyelvű fordítása (daz wín unt wip mâchent unwisen man), amelyet bizonyíthatóan ismert Luther is, és a következőképpen németesített: Wein und Weiber bethören die Weisen (Mieder 1983/84, 68). A két alkotóelemhez, a borhoz és nőhöz rövidesen társult a harmadik is. Először a játék, a kockajáték, majd a zenélés, s végül az éneklés, dalolás formájában. Nyilván nem kísérhetem Mieder aprólékos nyomozásait lépésről lépésre nyomon, de meg kell, hogy jegyezzem, a 15. századtól közkedvelt, latin eredetű közmondás, a kockajáték társításával (Aléa, vina, venus: tribus his sum factus egenus) számos német fordításból is ismert ( Weiber, Wein und Spiel machen der dummen Leute viel). Megjegyzem, némely későbbi magyar gyűjteményben is megtaláljuk a következő formában: Szerelem, bor, kotzka, meg-üríti az erszényt (Kovács R 1794, 109. Vő. Margalits 1896, 78). Vé-2 Mieder 1983/84, 68. Wolfgang Miedernek később a témáról megjelent egy önálló kötete is, amely a szólás eredetét, adaptációit (képzőművészetben, zenében, szépirodalomban, médiában, karikatúrákon stb.) is áttekinti. Wolfgang Mieder: „Wein, Weib und Gesang“. Zum angeblichen Luther-Spruch in Kunst, Musik, Literatur, Medien und Karikaturen. Wien: Praesens Verlag, 2004 /Kulturelle Motivstudien 4./. Ezt viszont, sajnos, nem állt módomban jelen tanulmány írásánál felhasználni. 3 A bor és asszonyok Istentől elszakasztják a bölcseket (Sír 19,2). A szólást, illetve annak rendkívül közeli rokonait a szlovákok és csehek is ismerik. Szlovákul: Vínko hreje, vínko páli, vínko múdre hlavy šiali-A borocska melegít, a borocska éget, a borocska okos fejeket bolondít meg (Záturecký 1896, 70) - Csehül: Víno, ženy, z mnohých lidí blázny činí, všickni vidí - A bor és nők, ezt bárki láthatja, sok embert megbolondít (Dobrovský 1963, 95).
