Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
,S botját ott lelte kivirulva...” Egy motívum határtalanságairól 205 A kivirágzó száraz ág mint a jóslás eszköze a népi kultúrában A kivirágzó száraz ág, vessző bibliai motívumát tudomásom szerint a kutatás eddig nagyjából ebben a körben (a szöveges folklór és kapcsolódó területek körében) vizsgálta. Térhódításáról az eurázsiai népek kultúrtörténetében, illetve szöveges folklórjában még hosszasan értekezhetnék, mutathatnék be további példákat, de azt hiszem, a témakör gazdagságát és sokrétűségét illetően ennyi is meggyőző volt. Most viszont lépjünk tovább, hiszen minderről mi más jut egy etnológus eszébe, mint a Katalin-ág vagy Borbála-ág, amivel Európa-szerte a leányok jósoltak, különféle alkalmakkor (általában András, Katalin, Borbála vagy Luca napján) férjhezmenetelük idejére. Valószínűleg az sem véletlen, hogy általában éppen december 24-ig, Jézus születéséig kellett kivirágoznia annak az ágnak (nem is annyira burkolt utalás a József-történetre). A Katalin-ág képzetkörével magyar viszonylatban Niedermüller Péter foglalkozott behatóbban abaúji adatokból kiindulva. Áttekintéséből kiderül, hogy az „orákulum" (vő. Derjanecz 2001,304), noha különböző napokhoz kapcsolódó súlypontokkal (Katalin-, András-, Borbála- és Luca-nap), valamint más-más funkcióban (időjárás- vagy férjjóslás, szerencsejel, boszorkány felismerése stb.), de a legtöbb közép-európai nép körében (románok, szlovákok, csehek, szorbok, németek) ismeretes. Feltételezi, hogy - mivel intenzívebben az északi magyar nyelvterületen elterjedt - a magyar nép körében talán (német forrásból?) szlovák közvetítéssel honosodott meg. Hangsúlyozza viszont, hogy mindez „a gyűjtések hiányával” is magyarázható, s feltételezésének „ellenkezőjét is éppen olyan nehéz bizonyítani, mint jogosságát” (Niedermüller 1976, 71). Indokolt Niedermüller Péter óvatossága, hiszen való igaz, hogy a korábbi kutatások a déli magyar nyelvterületről alig adatolták a szokás meglétét, miközben a Vajdasági magyarok néprajzi atlasza gyakorlatilag minden kutatóponton ki tudta mutatni ismeretét (Borús 2003,100). További kutatások, illetve az elszórtan megjelent (vagy adattárakban lappangó) adatok összegyűjtése vélhetően a szokás ismeretét az egész magyar nyelvterületen igazolnák. Noha az adatgyűjtésnek csak a kezdetén vagyok, már a rendelkezésemre álló adatok alapján is kijelenthetem ezt. Terjedelmi korlátok miatt csak néhány magyar példa álljon itt: A zsérei lányok Luca napján készítik a lucafát. Levágnak egy somfagallyat és vízbe teszik, hogy karácsonyig kizöldüljön. A leány aztán magával viszi az éjféli misére, és mise után titokban megérinti vele szeretőjét. »Ezzel magához köti a legényt.« (Manga 1942,16) A Zemplén megyei Nagytárkányban egy 1914-15 táján végzett gyűjtés alapján a jány Katalin estejen meggyfa gályát vág le, azt vizbe teszi, azt ha karácsonyra kiviret, férjbe fog menni. (Verebélyi 1998, 58) A Szolnok-Doboka megyei Almásmálomon 1930 körül jegyezték föl, hogy Katalin-napkor egy borostyánágat (orgona) letörnek és vízbetesznek egy gondolattal. Ha az ág újévig kivirágzik, a gondolat teljesül. (Makkai-Nagy 1993, 276)
