Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
174 Néphit, népszokás, népi vallásosság Kezdjük tehát Vajda gondolatmenetének rövid ismertetőjével! Az egycipőjűség első antik előfordulása laszón történetéhez kapcsolódik. A görög mitológia szerint a thesszáliai lókosz trónját Aiszóntól törvénytelen módon öccse, Peliasz erőszakkal elragadta. Tőle való félelmében Aiszón akkor született fiát laszónt titokban elvitte a hegyekbe, ahol a bölcs kentaur, Kheirón gondjaira bízta. Az a fiatal trónörököst a harci és szellemi tudományok mindegyikére megtanította, majd húszesztendős korában útjára bocsátotta, hogy a trónt Peliasztól visszaszerezze. Korábban Peliasznak azt jósolták, hogy halálát egy olyan ifjú okozza majd, akinek csak jobb lábán van cipő. És csakugyan, egyszer csak megjelent előtte egy húszéves ifjú, laszón, akinek csak jobb lábátfedte cipő. Pindarosz, aki a történetet az i.e. 462-ben előadott 4. pythiai ódájában énekelte meg, mind a jóslat során, mind a találkozás alkalmával a fiút monosandalosnak, egycipőjűnek nevezi, ám ennek az egycipőjűségnek az okát nem mondja meg. Még az antikvitásban születtek magyarázatkísérletek, amelyek ennek az egycipőjűségnek az okát keresték. Ezeket az értelmezési próbálkozásokat két nagyobb csoportba lehet osztani: az egyikbe a mitologikus-etiologikus, a másikba a racionális (pl. a harcosok egyik lába mezítelen volt, hogy ne csússzon meg a földön) magyarázatok tartoznak. Az előbbi összefügg laszón történetének Pindarosz által el nem beszélt részletével, laszón tudniillik útban a thesszáliai lókosz felé, hogy az őt illető trónt visszaszerezze, egy folyó (mitológiai kontextusban a túlvilág határfolyója) partján egy öregasszonyra talált, aki nem tudott átkelni a vízen. Vállára vette, s átsegítette őt (a későbbi Szent Kristóf-legenda antik előzménye!), s csak később tudta meg, hogy Héra istennő volt a rászorult, aki aztán a későbbiek során folyamatosan viszontsegítette laszónt. A gázolás közben veszítette el egyik saruját is, s ezáltal a halálközelség az átmeneti helyzethez kapcsolja a monosandalos-jelenséget. Utóbbihoz közelíti Vergilius Aeneisének azon szakasza, amikor is az öngyilkosságra készülődő Didó az istenek oltára előtt rituálisan lemezteleníti az egyik lábát: Tiszta kezével közben az oltárnál a királynő árpadarát hint s húzza egyik saruját le, s eloldja köntös-övét, mert már kész halni...112 Az ilyen és hasonló adatok tehát azt látszanak alátámasztani, hogy az egycipőjűség bizonyos határhelyzetekre, átmeneti, gyakran halálközeli állapotokra érvényes képszerű kifejezési forma. Van természetesen némileg más (noha a fentitől nem biztos, hogy független) jelentéstartama is már az antikvitásban. Gyógyító erejű isteneket, orvosokat ábrázolják gyakran félmezítláb, egy saruban (Asklepios, Hermes, Mercurius stb.), tehát olyan személyeket, akik valamilyen módon szintén az emberi élet átmeneti szakasza környékén tevékenykedtek, segítkeznek. Mindebbe valószínűleg belejátszik a kötés-oldás hiedelme is, éppen ezért gyakoriak ezek a jelenségek a temetési vagy éppen a házassági rítusok körében. A későbbiek során a hiedelem értelmezése egyre szétszórtabbá válik, a középkortól gyakoriak az olyan ábrázolások, amelyeken az egycipőjűség mintha valamiféle elesettséháromszor orrával lefelé esik, a következő évben férjhez mennek. Ha viszont a sarkára, nos, akkor a férjhez menés még nem lesz olyan egyszerű" (Kissovie 1905,58). Itt tehát szintén az a helyzet, hogy félmezítláb maradnak ugyan, de ennek az állapotnak semmi köze a rítus által elérni óhajtott célhoz. Itt sem intencionális egycipőjűségről van tehát szó. 112 Vergilius: Aeneis IV: 517-519. Lakatos István ford.
