Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

1. Néphit, népszokás, népi vallásosság

A magyar falusi és mezővárosi temetők kultúrája a Kisalföldön

141

mise alatt a templomba vitték, s azután helyezték a sírba, gyakran igen korán temették el. 1775. évben egy királyi rendelet folytán a taksonyiak is a községen kívül nyitottak sírkerteket, s csak 48 óra után hántolták el a halottakat.

A falun kívül levő gyepségen mintegy 40 öl hosszú és széles területet árkoltak körül, bekerítették s két részre osztották a kath. és evang. részére... 1827-ben új temetőt hasítottak ki azon a helyen, mely ma üresen áll, vagyis a mai temető hátulsó, keleti részén, s ide hozták át a nagy kőkeresztet... [1777-ben állíttatta Zettl János juhászgazda]... 1851-ben ismét helyet változtatott a temető, még pedig a pallód út mellé került, szemben Varga Gáspár házával, ez betelvén, 1875-ben nyitottak sírokat ott, a hol ma temetkeznek.

(Troch 1908, 32)

A templom körüli temetők szép példáival találkozunk többek között Nemeskajal, Deáki, Kolozsnéma, Nagyhind, Sárkányfalva és Dunamocs esetében.

28. kép: A temető helyszínrajza. Sárkányfalva (Liszka József rajza, 1979)

A legáltalánosabb megoldásnak a falu legszélén, majd a település fokozatos terjeszkedésének következtében a belterületre került temetők számítanak. A vizenyős területeken a falutól messze eső, dombon elhelyezkedő temetők honfoglalás kori előzményekre emlékeztetnek, ám a hagyománynál nyilván a természetföldrajzi adottságok, a talajviszonyok játszottak jelentősebb szerepet (pl. Martos, Kamocsa, Tósnyárasd). Nagyobb települések esetében egy időben több temető is használatban volt. A 20. század első felében a csaknem ötezer lelket számláló, túlnyomórészt római katolikus lakosságú Ud-