Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
126 Néphit, népszokás, népi vallásosság sóktól: mindenki be volt neki diktálva. Ha valakit kihagyott volna a búcsúztatóból, az baj volt98 99. A nők jajszóval sirattak, a férfiak inkább könnyeztek. Az siratott, akit a legjobban érintett a halál. Ilyen szavakkal, miközben ráborult a koporsóra: Jaj, kedves férjem... De inkább kiabál, mint sír. A fájdalmat kiabálja ki". A szertartás befejeztével a halottvivők (barátok, ismerősök) a lábfákra helyezett koporsóval megfordultak és lábbal vitték ki az utcára, hogy arccal előre nézzen. A temetési menet élén a pap ment a férfiakkal, utánuk vitték a koporsót. Ezt követték a családtagok, közeli rokonok, majd az ismerős asszonyok csoportja zárta a sort. Semmilyen zászlót, lobogót nem vittek, a fejfát és a padnaldeszkát is már előzőleg kivitték a sírhoz. A halottas ház kapujában azonnal megálltak, s a gyászolók elénekeltek egy halottas éneket. Ezt útközben még 3-4 helyen (pl. a szülői ház előtt, a temetőkapuban stb.) megismételték. Ennek praktikus okai is voltak: ti. a halottvivők közben váltották egymást, illetve pihentek. A templomba soha nem vitték föl a halottat, kivéve egyszer, az elhunyt református papot. Ha szekér vagy akármilyen jármű találkozik a temetési menettel, akkor kitér neki, megáll, megvárja, míg elhalad mellette. Amíg a pap az egyházi szertartást végzi a sírnál, állandóan szólnak a harangok. A koporsó sírba bocsátása előtt a koszorúkról minden szalagot a gödörbe dobnak. Rögöt vagy virágot is hajítanak a sírba. Okát nem tudják megmagyarázni, „valami babona lehet, én soha nem csináltam". A koporsót rudalló kötél\e\ eresztik a sírbótba. Mint már fentebb szó volt róla, a koporsót deszka pallóval fedik le, a rázuhogó földtömegtől megvédendő. Meg kell itt említeni, hogy egyik adatközlőm úgy emlékszik, régebben zöld gallyakat (fenyőágakat) raktak a koporsóra padnaldeszka helyett. A pap még mondta a beszédet, amikor a sírgödröt elkezdték beföldelni. Itt kell szólni a lábfaállítás szokásáról. A koporsót - mint említettem - két (illetve ritkábban három) faragott rúdon hozták ki a temetőbe. Nagyjából a második világháború végéig ezeket a sírba, a halott lábához állították, hogy lássák, hol a sír vége. Újabban azonban csak behajítják a sírba. Ezt azzal magyarázzák, hogy a temetőből nem jó hazahozni semmit, mert a családból meghal valaki100. Legújabban a koporsót három rúdon viszik ki a temetőbe, amelyek a templomban vannak. 98 A palócoknál „minél jobb módú valaki, annál több versszakot rendel a kántornál, amelyben a szüleitől, testvéreitől és valamennyi hozzátartozójától búcsúztatják" (Findura 1885, 205- 206). 99 „Mikor a megboldogultat siratják, legtöbbnyire a nevén szólítgatják, mintha fel akarnák költeni..." (Findura 1885, 205). 100 A tudományos közgondolkodás úgy tartja, hogy a lábfaállítás szokása főleg Erdélyre és a partiumi részekre jellemző. Ha tehát egy élesebb határt húzunk, akkor kizárólag a Tiszától keletre, illetve délre fordul elő (vő. Györffy 1907; Domanovszky 1937; Dankó 1976; Novák 1980.) Ez azonban - mint utóbb kiderült - csupán a kutatások esetlegességének volt köszönhető. Időközben ugyanis a kelet-szlovákiai Magyarbődről (Bednárik 1972, 76.; Nyitray 1978), Nagyszaláncról (Bendárik 1972, 76.), az Aggteleki-karszt falvaiból (Kunt 1978, 86- 88) és Gömörből (Vály-völgy: Felsővály, Gergelyfala, Gömörmihályfalva, illetve Nagybalog, Perjése, saját gyűjtés) származó adatok szélesítik ezt a képet. Sőt, egy közvetett adat még általánosabbá teszi ezt: „Túl a Dunán, különösen Győr vármegyében még az újabb időkben is a nemesek, mint született vitézek koporsóját dárdát képező rudakon szokták temetőbe vinni" (Kovács L. 1982, 81).
