Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

1. Néphit, népszokás, népi vallásosság

Az emberi élethez fűződő szokások...107

Miután megérkezett a pap és - katolikus halott esetében - meghintette szenteltvízzel, rázárták a koporsó fedelét. Előtte azonban az arc fölött felhasították a szemfedőt, farnadi vélekedés szerint azért, hogy a halott ne járjon haza, másrészt azért, hogy „lásson a másvilágon”. Ezután a koporsót lábbal előre vitték ki a házból és ráhelyezték az udvaron felállított Szent Mihály lovára, lábbal a kapu felé. A római katolikus lakosságú Kéménden az udvaron zajló szertartás (követís) során a halott mellett álltak a legközelebbi hozzátartozók, fejénél a pap, kántor és ministránsok, valamint a két lámpatartó és a halállobogó-vivő. A sírkeresztet (kiskereszt) egy fiú tartotta a lábnál. A követís nem hivatalos, archaikus mozzanata a siratás, amire vidékünkön már csak rendkívül töredékesen emlékeznek. Szinte egybehangzóan mindenütt elítélik a hangos jajszóval történő siratást, mivel azáltal „sokszor parádévá vált az egész” (Kéménd). Szinte mindenütt tudnak mesélni olyan történeteket, amelyek inkább siratóparódiának felelnek meg, s nem valóságos siratószövegeknek. Most hadd álljon itt erre néhány példa:

Egy kéméndi asszony, akit aratás előtt ért utol a gyász, állítólag így siratta férjét:

Jaj], de bíztam, csalatkoztam, hogy majd aratsz, de nem aratsz...

Fámádon pedig így „idézték” az egyik - férjét sirató - asszonyt: „ides uram, meghaltál Hol vagy? - de közbe szemivei má a másik embert kereste!” Szinte falucsúfoló történet számba megy az a Barton lejegyzett vélekedés, miszerint a köbölkútiak pénzért, terményekért fogadtak siratóasszonyokat, akik néha „még be is ittak”. Hasonló esetet Csicsón is számon tartanak, amikor fölfogadott siratóasszony még énekébe is beleszőtte abbéli aggodalmát, hogy esetleg nem kapja meg a munkájáért a megígért fizetséget: „Jaj, ha meg nem adja! Jaj, ha meg nem adja!” Az egyházi szertartás után (amelynek részeként katolikusoknál a kántor, reformátusoknál a lelkész búcsúztatta el a halottat) a koporsót lábbal előre kivitték az utcára, általában rokon férfiak vállon (Búcson, Kisújfalun, Farnadon a komák vitték az elhunytat egész a temetőig). A ház előtt rendesen kocsira helyezték, s úgy szállították a temetőkapuig, ahonnan aztán ismét vállon vitték egész a sírig. Katolikus falvakban a temetési menet élén a nagykereszt- (Szőgyén), gyászkeresztvivő (Farnad) haladt, illetve a halállobogót tartó férfi. Utána a pap és a ministránsok, valamint a kántor haladtak. Őket követte a kiskeresztvivő, közvetlenül a koporsó előtt. A koporsó mellett 6-12 fáklyavivő, majd a legközelebbi hozzátartozók és a falu népe haladt. Szőgyénben egy ima erejéig a menet a templom előtt is megállóit. A farnadi evangélikusoknál a menet élén a pap haladt a kántorral, utánuk vitték a sírkeresztet, majd a koporsót, és azt követte a rokonság. Búcson a református temetési menet hasonlóan alakult: elöl ment a pap a közbenjáróval, őket az énekesek (dalárda) követték, majd a koporsó, s mögötte a legközelebbi rokonok, illetve a barátok, ismerősök.

A temetőben az egyházi szertartás elvégzése után a pap egy kapa földet dob a sírba eresztett koporsóra. Ezután a hozzátartozók, rokonok, barátok is dobnak egy-egy marék földet, virágot az elhunyt után. A sírt általában azok temetik be, akik kiásták, bár sok helyen - hogy gyorsabban menjen a munka - a temetésben részt vevő férfiak közül is többen besegítenek. Katolikus falvakban a szögletesre hantolt sírhalomra a kapa nyelével egy keresztet nyomnak, majd a koszorú-és virágadományokkal borítják be. A leg-