Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
106 Néphit, népszokás, népi vallásosság míg a harmadikkal (amely sárga, barna és zöld motívumokkal volt díszítve) a halottat takarták le. A halott a ravatalon a mestergerenda alatt, lábbal a bejárati ajtó felé feküdt. Fejénél általában gyertya égett; katolikusoknál kis pohárban szentelt vizet is elhelyeztek mellette, hogy a halottnézők azzal meghinthessék az elhunytat. Idősebb rokonok, ismerősök mentek el elsősorban megnézni a halottat (a kéméndi néphit szerint az elhunytat nyitott ablakon keresztül nem szabad meglesni, mert az illető sárgaságot kap). A halottnézők kifejezték részvétüket a közeli hozzátartozóknak, a halál körülményei felől érdeklődtek, illetve imádkoztak a halott mellett. Amint már említettük, széliében ismert hiedelem alapján a terhes nőknek nem volt szabad megnézniük a halottat (Szőgyénben tudnak olyan esetről, hogy egy terhes nő megnézte a halottat, és gyermekének nem nőtt foga). Ha valaki félt a halottól, akkor - a kéméndiek szerint - annak nagy lábujjait keresztbe tett kezekkel egyszerre kellett megfogni, s ettől, állítólag, félelme elmúlott. Szőgyénben viszont azt tartották, hogy ha valaki fél a halottól, akkor bele kell feküdnie az ágyba, amelyikben meghalt, s a félelem elmúlik. A temetésig minden este virrasztásra (verrasztóra) került sor a halott mellett (értelemszerűen, amíg a háznál volt felravatalozva, addig ott, később a temetőben álló halottasházban, ravatalozóban). Szőgyénben a halott mellett a „nagyobb rokonság” virrasztóit. Egész éjjel fönnmaradtak, amíg a halottat el nem temették. Énekeltek, imádkoztak, a megboldogult életéből vett történeteket meséltek egymásnak. A háziak pörkölttel, pogácsával, borral, pálinkával kínálták őket. Más falvakban általában csak esténként néhány órát virrasztottak, rendesen éjfélig (Martoson a kurátor vezetésével 2-3 előénekes férfi verrasztott). Szintén a temetés előkészületei közé tartozik a sírgödör kiásása, illetve a sírjel (kereszt, fejfa) elkészítése. Az előbbit néhány, elsősorban református lakosságú faluban (pl. Kisújfalu, Martos, Búcs, Farnad, Bogyarét stb.) a rokonságból, jó ismerősök közül kikerült férfi ássa, míg másutt a falubéli bakter dolga volt ez a munka is. A bakterek munkáját a család fizette meg (pénz + szalonna, kolbász, bor), de ezen kívül - mivel a temetőt rendben tartották - a község engedélyezte általában, hogy a füvet is ők kaszálhassák le a sírkertben (ahol gyümölcsfák is voltak a temetőben, az ott termő gyümölcs is a bakteri illette). Vidékünkön szintén általánosnak mondható, hogy a sírokat padmalyosra ássák, hogy pandalla alá temetkeznek, amiből adódik, hogy a házastársak, közeli hozzátartozók (pl. gyerekek) egy sírba kerülhettek (ennek szép példáival találkozhatunk a kisújfalusi református temetőben). Itt kell szólni a temetkezés rendjéről is. A temetők előkelőbb helyének általában a központi, kápolna körüli rész számított, illetve a temető legmagasabb pontja, ahonnan „szép kilátás nyílik a falura” (Köbölkút). így ezekre a helyekre temetkeztek a falu tehetősebb családjai, míg a szegényebb réteg a temető szélére szorult vissza. Több temetőben itt találhatóak a gyereksírok, illetve még inkább a szélén, a temetőárkon is kívül az öngyilkosok, vízbe fúltak sírjai. A sírjeleket (sírkereszteket, fejfákat) általában ács, faragó ember készítette keményfából (akácból, tölgyből). Előfordult, hogy a temetés idejére nem készült el a díszesebbre faragott sírjel, ezért ilyenkor nem került azonnal jel a sírra, illetve újabban (kb. az 1950-es évektől) a temetkezési vállalattól a koporsóval együtt a katolikusok ideiglenes sírkeresztet (kiskereszt) a reformátusok pedig deszka fejfát kaptak. A halott néhány napig fel van ravatalozva, majd ezután kerül sor a temetésre, amelynek időpontja nincs pontosan meghatározva (függött ez az évszaktól, időjárásról, a vidékről jövő rokonok érkezési idejétől stb.).
