Lelkes Gábor - Tóth Károly (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Szlovákiában 2005 (Somorja-Dunaszerdahely, 2006)
1. Válogatott tanulmányok és adatok a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonakozólag
Vonzáskörzetek és határok a magyar-szlovák határ mentén 125 3. táblázat. A magyarigazolvány-igénylés alakulása évek és országok szerint 2002 2003 2004 2005 E magyar anyanyelvűek (fő) % Románia 340 250 80 844 75 139 15 248 511 481 1 431 093 35,74 Ukraina 96 812 15 206 8 535 8 406 128 959 158 729 81,24 Szerbia és Montenegró 91 793 11 273 4 738 3 328 111 132 284 205 39,10 Szlovákia 58 374 27 073 12 156 8 444 106 047 572 929 18,51 Horvátország 4 759 1 386 642 143 6 930 11 310 61,27 Szlovénia 1498 277 224 268 2 267 6 498 34,89 E 595 488 138 062 103 438 37 842 866 816 2 464 764 35,17 Forrás: Szarka 2005. Ha egy ország geopolitikai önképét elsősorban a többségi nemzet határozza meg már súlyánál fogva is, befolyásolhatják ezt az ott lévő más nyelvű, más identitású népek, mint például Szlovákiában a magyarok. Nehezíti azonban a magyarok geopolitikai/regionális önképének kialakulását az a tény, hogy nem egy régió, vagy meghatározott, regionális tudattal rendelkező tájegység, tájegységek elszakítása történt meg a határok megváltoztatásakor, hanem mind közigazgatási, mind gazdasági, mind néprajzi stb. értelemben vett sokféleség széleinek elszakítása. Erre legjobb példa, hogy a helyben lakók magukat zempléninek, abaújinak, gömörinek, nógrádinak, palócnak stb. nevezték, miközben az illető kis tájhoz tartozók többi része Magyarországon maradt. Az önelnevezésnek vannak olyan fajáti is, amikor önmagukat fogalommá vált városnévvel illették, mint Márai Sándor a kassaiakat. A sokféle, tagolt magyar nemzetiségű népcsoport az elnyomás évtizedei alatt nem volt képes arra, hogy ezen a déli, hosszú földrajzi sávban kialakíthassa Cseh/Szlovákián belül saját, mind a szlovákoktól, mind a magyarországiaktól eltérő, de őket magukat összeforrasztó önazonosságát. A töredezett szlovákiai magyar identitástudat miatt is inkább van lehetőség arra, hogy a határ mentén helyi, táji együttműködések éledjenek újjá. Ennek jelei látszódnak a Duna két partján élők, illetve az Ipolytól a Hernádig élők, a palócok eltérő típusú együttműködésében, illetve a zempléni magyarok találkozásaiban. Ha csak ennyi hozadéka lenne az európai csatlakozásnak, hogy a kis tájak megint egymásra találhatnának, már akkor elérte célját az uniós eszme. Ha az előző fejezetekben az állam által szervezett, azaz szándékolt regionalizálásról volt szó, most említsük meg, hogy a szerves, alulról jövő regionalizálódásnak van nyelvi formája is, amikor nyelvi-nemzetiségi alapon jönnek létre régiók. Erre európai példának kínálkozik az olaszországi Dél-Tirol (Süd-Tirol/Alto-Adidge), Aosta Völgy (Val d’Aosta), Friuli-Venezia Giulia, Szardínia, vagy a spanyolországi Katalónia (Catalunya), Baszkföld (Vascongadas), Galícia, a finnországi Aland-szigetek autonóm tartományai (Kocsis K. 2002). Az etnikai régiók kérdése először a szlovák nacionalisták részéről merült fel 1861- ben, amikor - a szerb és a román törekvések mellett - a Turócszentmártonban megfogalmazott memorandum A felső-magyarországi szlávok (szlovákok) nemzeti gyűlésének kívánságai felsorolta azokat a megyéket, amelyeken belül szlovák nyelvi kizárólagosságot szerettek volna elérni.
