Lelkes Gábor - Tóth Károly (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Szlovákiában 2005 (Somorja-Dunaszerdahely, 2006)
1. Válogatott tanulmányok és adatok a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonakozólag
Vonzáskörzetek és határok a magyar-szlovák határ mentén 109 gok száma. Ez a folyamat, ami évtizedeken át szigorú elkülönülést eredményezett, teljes mértékben ellentétes a világban zajló ún. globalizációs folyamatokkal. A szovjet megszállási zónához tartozó országokat 40 évig jelképesen vasfüggyöny, ténylegesen szögesdrót és aknazár választotta el a világtól, de a testvérinek mondott országok között is szigorúan őrzött határokon lehetett csak hosszadalmas ügyintézés után átjutni. Még a magát legtestvéribbnek hirdető Szovjetúnió bejárása is embert próbáló feladat volt és csak keveseknek sikerült. Nyugat-Európa az ötvenes évektől kezdve más utat választott. A két háború borzalmain úgy akartak túljutni, hogy tárgyalásos úton megkezdték fölszámolni az egyes országok közti ellentéteket, hogy egymás előtt megnyitva határaikat egyre dinamikusabb gazdasági-társadalmi térré váljanak. Ezt követelte meg a világ többi részében zajló változás is, ami nem tűrte az egyes országok, országcsoportok elzárkózását. Ez a módszer éles ellentétben áll korábbi történelmükkel. Európa határai is rendkívül változékonyak voltak a múltban. A mindig máshol meghúzott határok etnikai, kulturális, vallási és gazdasági közösségeket, régiókat szakított el egymástól. A határ menti térségek a hadak járása miatt sok helyütt elnéptelenedtek, vagy legalábbis gyéren lakottá váltak, a lakosok már csak védelmi okokból is országuk központi részébe költöztek. Ha valamilyen ásványi kincs, vagy feldolgozói tevékenység miatt egy határhoz közeli régió fejlődni kezdett, kiválthatta, kiváltotta a másik ország féltékenységét. Erősítette a határok elválasztó jellegét az is, hogy az egyes államokon belül nem csak a nyelv, de a közigazgatás, a jogrendszer, az adórendszer is külön utakon fejlődött, megnehezítve az esetleges átjárásokat, az együttműködést. Az elzárkózás és az elkülönülés miatt ellenszenv alakult ki a határon túl élő emberekkel szemben, ami szintén korlátozta a kapcsolattartást. A második világháborút követő évtizedekben különösen Németországban, Franciaországban és Hollandiában, de a skandináv államokban is a határok mentén élő emberek azt a célt kezdték kitűzni maguk elé, hogy ők is úgy akarnak élni, mint az ország belsejében élő társaik. Ehhez viszont az kellett, hogy a határok elzáró, elfojtó jellegét megszüntessék. Rá kellett azonban jönniük, hogy a hiányzó hatáskörök miatt települési szinten, de területi szinten sem tudják megoldani céljaikat. Regionális szövetségek kezdtek kialakulni a határok két oldalán, mindenütt a saját országuk törvényei szerint, sőt több helyen még közös szervezeteket is létrehoztak céljaik elérésére. Ezek lettek az eurorégiók. A folyamatos politikai küzdelmük eredménye lett a régiók egyesületének említett megalakulása, illetve a fokozatosan egységesülő Európa vezető politikusai figyelmének fölkeltése, meghatározó dokumentumok elfogadtatása. Mindez a fejlesztő tevékenység szorosan összefüggött az európai jóléti demokráciák területi különbségeket csökkenteni akaró tevékenységével. A célul kitűzött európai integráció a határproblémákra irányította a figyelmet. 1989-1990-től kezdve támogatással, cselekvési programokkal fejlesztették a határ menti térségeket, melynek keretet adott az INTERREG elnevezésű közösségi kezdeményezés. 1. Eurorégiók Európában Az eurorégió földrajzi értelemben zárt egység, amiben kulturális, gazdasági és társadalmi vonatkozásokban vannak közös, esetleg másoktól jellegzetesen elkülönülő tulajdonságok a különféle országok egymás melletti, de határokkal elválasztott részei között (Wolters 1994, 407).
