Lampl Zsuzsanna: A szlovákiai magyarok szociológiája. 1. Szlovákiai és magyar (Somorja, 2012)
IV. Melléklet
Túl a város peremén 141 rendezvényeit (Lampl 2009, 182).25 Mivel a csallóközi betelepültek is részét képezik ennek a lakosságnak, az általános passzivitás egyik okaként valóban számításba jöhet az ingázás következményeként kialakult krónikus idó'hiány, s természetesen az is, hogy sok beköltözött szerint lakhelyükön hiányoznak a szabad idő eltöltésének megfelelő feltételei. Emlékezzünk vissza, hogy a megkérdezettek egy része kifogásolta a közösségi élet lehetőségeinek a hiányát, valamint a kulturális és egyéb szabadidős tevékenységek hiányát és színvonalát. Viszont azt is látjuk, hogy az érintettek nagy része pozsonyi lakosként sem volt aktívabb, holott a fővárosban tényleg senki sem panaszkodhat a lehetőségek hiányára. Magyarázható ez azzal, hogy már akkor időhiányban szenvedtek, amikor még nem is ingáztak, de azzal is, hogy nem igénylik a közösségi életben való részvételt, nincs szükségük arra, hogy a szabad idejüket házon kívül töltsék. Főleg nem azon a házon kívül, amely lakásálmaik megtestesítője és a világtól való visszavonulásuk szimbóluma és színtere. Ezt egyébként sokan jelezték, amikor az otthon mibenlétéről faggattuk őket. Hazamenni, kiülni a kertbe, nyugalomban élni, s csak a közeli embereket, családtagokat, rokonokat, barátokat, esetleg a szomszédokat fogadni - legtöbben erre vágynak, s ezért is költöztek új lakhelyükre. A délszlovákiai lakosság kulturális fogyasztásáról árulkodó korábbi kutatási eredmények, valamint a mostani adatok összevetéséből tehát az derül ki, hogy a helybeli őslakosok többsége is passzív, de a betelepültek még passzívabbak. A korábbi kutatási eredményekre támaszkodva azonban úgy gondolom, hogy ebben nem igazán különböznek az eredeti lakosság többségétől. Feltételezhető, hogy a magyarországiakat is hasonló motívumok vezérlik,26 de az ő esetükben a nyelvtudás hiánya is hozzájárulhat ahhoz, hogy nem igazán próbálnak közösségi életet élni, legalábbis nem az őslakosokkal közösen. De az sem mellékes tényező, hogy a betelepültek hol laknak - a község újonnan épült részén álló vadonatúj családi házakban, vagy a régebbi utcákban, az őslakosoktól vásárolt házakban. Az előbbi esetben ugyanis a település lakosságának egy aránylag elkülönült, szegregált csoportját képezik (a Felső-Csallóközben erre több példa is van), az utóbbiban pedig együtt élnek az őslakosokkal. Mindennek közösségteremtő vetülete is van, a térbeli közelség közvetlen hatásaitól kezdve a jó szomszédság jelenségén, a formális és informális információáramláson, stb. keresztül a közösségi élet különböző formáiba való bekapcsolódásra való célzott felkérésig. Viszont akár szegregáltan, akár elvegyülve élnek, több tekintetben is különböznek a helybeliek zömétől. Iskolázottabbak, más az értékrendjük, az életmódjuk, az életstílusuk, a szokásviláguk, minden bizonnyal az anyagi helyzetük is, a társadalmi tőke más formáit részesítik előnyben, nagyobb proxemikai teret igényelnek. Ráadásul sokan szlovák nemzetiségűként aránylag kompakt magyar településre költöznek, ami önmagában véve nem kell, hogy szegregáló tényező legyen, de vannak települések, ahol mégiscsak azzá 25 A helyi Csemadok rendezvényeit a magyarok 44 százaléka, a helyi Matica slovenská rendezvényeit pedig a szlovákok 17 százaléka látogatja. A többi helyi kulturális intézmény rendezvényeit konkrét intézménytől függően a szlovákok 53-61, a magyarok 48-61 százaléka egyáltalán nem látogatja. 26 A lakossági, „polgári” passzivitás okait kutatva a történelmi előzményekről sem szabad elfeledkezni. A szocializmus idején működő nemzeti bizottságok a polgári cselekvő potenciál társadalmi fékmechanizmusaként hatottak, s gátolták a lakosság kezdeményezőkészségét, aktivitását. Ennek következményeként a lakosság személyes belső fékeket alakított ki, s a külső körülmények változása ellenére eltart egy ideig, amíg ez a mesterségesen visszafejlesztett attribútum újra feléled. Ugyanakkor tudatosítani kell, hogy ez csak az egyik ok, tehát nem szolgálhat a passzivitás teljes magyarázatául, de igazolásául sem (Krivý V. 1989, 346).
