L. Juhász Ilona: A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyek az utak mentén (Somorja-Komárom, 2013)
10. Melléklet
Melléklet 217 micsoda fájdalom ez, amíg nem sújtott le ránk is. Szomszédaink a fiukat veszítették el, a saját unokáikat nevelik. Láttam, milyen mélyen a lelkűkbe ivódott a fájdalom, de csak most mertem megkérdezni, hogyan élték túl. Azt válaszolta a néni, hogy sehogy, csak beletörődtek. Értettem, mit mond, mert én is úgy érzem, hogy soha többé nem leszek már az, aki egykor. Mintha kiszakították volna a szívemet, és a helyén nem maradt volna semmi, csak keserűség - panaszolja az édesanya. - Azelőtt is foglalkoztam ezotériával, most még inkább próbálok erőt meríteni belőle, megtalálni a hitemet, hogy nem hiábavaló ez a fájdalom, nem vész el örökre. Aki egyszer itt volt köztünk, csupán más dimenzióba kerül. A múltkor azt mondtam valakinek, hogy a gyerekeim, aztán eszembe jutott, hogy a külvilág számára már csak egy lányom van. Csupán én fogom holtomig úgy érezni, hogy két gyerek anyja vagyok, mert Réka örökre itt lesz velem.” Nem hagyták őket magukra Miklósékra és minden hasonló helyzetbe került szülőre hatalmas feladatot mért a sors. Ügy kell feldolgozniuk óriási fájdalmukat, hogy közben esélyt adjanak az életnek, a boldogságnak, amely még várhat rájuk, ebben a szörnyű helyzetben is maradjon bennük remény, hogy lehet még jobb vagy legalább könnyebb. Igaz barátok, megértő rokonok nélkül ez aligha sikerülhet. „A munkámból kifolyólag rengeteg cigány temetést láttam. Tudtam, hogy napokig együtt virrasztanak, de csak most fogtam fel ennek a jelentőségét. A tragédia és a temetés közötti napokban nálunk is mindig ült valaki, egy pillanatra sem hagytak magunkra. Mindig volt kivel beszélgetni, emlékezni, sírni. Még az is jólesett, ha valaki csak annyit mondott, hogy nem találja a szavakat, viszont együtt érez velünk, ha bármire szükségünk van, számíthatunk rá - közli Attila, aki bámulatos erővel próbálja a lelket tartani a feleségében. - Az ember bajban ismeri meg a barátait. Mi most tényleg megtapasztaltuk, mennyi barátunk van. Máig nem múlik el nap, hogy ne hívnának, ne keresnének. Ez nagyon sokat jelent nekünk. A temetés megszervezésében is segítettek. Akkor mégiscsak éreztünk valamiféle megkönnyebbülést, hogy méltóképp el tudtunk búcsúzni Rékától. Azóta csak a hatalmas üresség maradt bennünk. De nem adhatjuk át magunkat teljesen a gyásznak, mert ott a tizennégy éves lányunk, akinek szüksége van ránk. Neki is jár a boldog gyerekkor, nem azt érdemli, hogy a nővére tragédiája elvegye tőle a szüleit. Ő nem tehet semmiről, és amilyen jó testvérek voltak, Réka is azt tanácsolná, hogy figyeljünk rá, vigasztalódjunk vele. Próbálom úgy felfogni a dolgot, hogy Réka energiája, a szelleme, a közösen megélt szép pillanatok emléke itt van velünk. Ma még nagyon fáj az elvesztése, egyszer azonban talán eljutunk oda, hogy hálásak leszünk a sorsnak, amiért egyáltalán megadta nekünk.”
