L. Juhász Ilona: A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyek az utak mentén (Somorja-Komárom, 2013)
10. Melléklet
218 Melléklet Az életre kell figyelni Réka barátja, Tibor november 1-jén töltötte volna be a huszadik életévét. A két fiatal egymás mellett nyugszik a dunaszerdahelyi temetőben. Sírjukon mindig van friss virág, folyton égnek a gyertyák. Sokan szerették őket, sokaknak hiányoznak, és ezt a veszteséget egymásba kapaszkodva próbálják kitölteni az itt maradottak. „Tibor szüleivel csak a tragédia után ismerkedtünk meg, ők jöttek el hozzánk. Rögtön egymás nyakába borultunk, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. November elsején elvittük nekik azt az ajándékot, amelyet Réka készített Tibornak a születésnapjára, hogy maradjon meg nekik emlékül. Nem feszegetjük, miért kellett ennek megtörténnie, mert a választ úgysem találnánk. Inkább vigasztalni próbáljuk egymást, jobban úgysem érti senki, mit érzünk - küszködik a könnyeivel Ilona, aki november elsején lépett volna be új munkahelyére, a pozsonypüspöki kórházba. Réka halála után viszont úgy döntött, hogy nem hagyja itt a kisebbik lányt, marad Dunaszerdahelyen, azonban itt is munkahelyet változtatott. - Eddig egy orr-fül-gégészeti rendelőben dolgoztam nővérként, de nem akartam olyan helyre menni, ahol nap mint nap emberekkel találkozom. Sokan ismernek, óhatatlanul arra terelődött volna a szó, hogy mi történt. Most a gyermekgyógyászaton vagyok dokumentációs nővér. A betegekkel nem kerülök kapcsolatba, a munkám is új, jobban oda kell figyelnem. Próbálok mindenbe kapaszkodni, mert nekem már az is enyhülés, ha pár pillanatra megfeledkezhetek a tragédiáról. Nagyon ritkán sikerül, néha úgy érzem, kifutnék a világból, de nem tehetem. Tisztában vagyok vele, hogy nem szabad engednem a kísértésnek és belesüppednem abba az érzésbe, hogy semminek sincs értelme, mert onnan már nem lenne visszaút.” „Tőlem is azt kérdezték a munkatársaim, hogyan fogok szembenézni azzal, ha ugyanilyen balesethez küldenek ki - kapcsolódik be Attila. - Azt válaszoltam: úgy, mint ezelőtt, mert orvos vagyok. Akármennyi fiatal hal meg autóbalesetben, engem az nem vigasztal, az én lányomat nem adja vissza. Az életre kell figyelnünk, mert itt a másik gyerekünk, akinek minden éppúgy kijár, mintha ez nem történt volna meg. Nemsokára ő is pályát választ, lesz szalagavatója, lakodalma, egyszer örülni fogunk még az ő boldogságának. Addig kis lépésekkel kell araszolgatnunk. A karácsony nagyon nehéz lesz, de megtartjuk, mert kell az ünnep fényessége enynyi sivár nap után. Még akkor is, ha most nagyon szomorú lesz ez az ünnep. Sok mindenre úgy kell rákényszerítenünk magunkat, ha azonban tesszük a dolgunk, idővel talán lesz benne egy kis örömünk. A csontvelőnkben maróan érezzük Réka hiányát, ezen semmi nem változtat, viszont neki is tartozunk annyival, hogy próbálunk normálisan, magunkhoz méltóan élni.” ( Vasárnap 43, 2010/51-52, 16-18)
