Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)
Magyar anyanyelvi nevelés
A magyar lingvicizmus és ami körülveszi Az ábrán azt látjuk, hogy a szüleiknél magasabb iskolázottságúak (a felfelé mobilok) között mindig nagyobb arányban vannak a „helytelen” mondatokat „helyesnek” ítélők, mint a szüleikkel azonos iskolai végzettségűek (az immobilok) között. Ezek a különbségek p < 0,01 szinten statisztikailag szignifikánsak, vagyis 99%-os bizonyossággal állíthatjuk, hogy az iskolázottsági mobilitás és a nyelvi ítéletek közötti együtt járás valós együtt járás (a részletesebb kifejtést lásd Kontra, szerk., 2003: 173-177). A többi iskolázottsági szinten is hasonló a helyzet, például írásbeli hibajavító feladatban az immobil egyetemet végzetteknek 5%-a hagyta javítatlanul a nemstandard mostariéba szót, de a felfelé mobil egyetemet végzetteknek 46%-a. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy vannak olyan magyar nyelvi változók, amelyek nemstandard változatainak használatát az egyre magasabb iskolai végzettség egyik generációról a másikra bizonyosan nem szünteti meg. 6.6. Miként lehet legitimálni a társadalmi előítéleteket? A szociolingvisztikában a legutóbbi időkig alapvető kiinduló pont volt, hogy a nyelvi előíró szabályok támogatják a társadalmi egyenlőtlenségeket, hozzájárulnak a társadalmi diszkriminációhoz, mintegy igazolják, legitimálják a nemstandard beszédű emberek társadalmi hátrányait. Az európai társadalmak szinte kivétel nélkül olyanok, mint a magyar, vagyis a társadalmi elit nyelvi szabályai a standard nyelvváltozat szabályai, s ezek elsajátítását és használatát várják el mindenkitől. Myhill (2004) azonban bemutatja, hogy ez az elrendezés nem szükségszerű. Például a héberben, az arabban és az izlandi nyelvben az előíró nyelvészek propagálta helyes nyelvi formák nem esnek egybe a társadalmi elit nyelvi formáival. A szerző a „helyességet” három részre bontja: (a) textuális helyesség, egy adott kultúrában nagyra becsült könyvekben található nyelvhasználat, például a Biblia vagy a Korán nyelvhasználata, (b) a presztízs-alapú helyesség, vagyis a társadalmi elit nyelvhasználata, amit általában követendőnek tartanak, (c) az előíró (preskriptív) helyesség, azok a szabályok, amelyeket általában valamilyen elismert tekintéllyel bíró szervezetek, emberek állapítanak meg, pl. a francia vagy a magyar akadémia. Az angol nyelvű társadalmakban ezek a szabályok informális csatornákon keresztül ér-75
