Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)

Magyar anyanyelvi nevelés

A magyar lingvicizmus és ami körülveszi

A sokat kárhoztatott suksükölés és szukszükölés is megfelel a magyar nyelv logikájának; ami nem felel meg neki, az a kodifikált standard beszéd, amelyben például a kijelentő módú halászijuk és a felszólító módú halaszszuk alakilag is különbözik. A magyar igeragozásban ugyanis a legtöbb esetben nem különböztetjük meg formailag a kijelentő és felszólító alakokat, például hozza, mondja, használjuk, olvassák. Ezeket az alakokat a „leghelyesebben” beszélők is egyaránt használják kijelentő és felszólító mondatokban is. A f-végű igéknél azonban, és csak ott, a standard változat beszélői alakilag is megkülönböztetik a kijelentő és felszólító alakokat (pl. látjuk és lássuk, fogyasztja és fogyassza). A sokszor műveletlennek bélyegzett suksükölő vagy szukszükölő emberek „bűne” csupán annyi, hogy a í-végű igéket is ugyanúgy ragozzák, mint ahogy a többi igét mindenki más. A részletek mellőzésével megemlítem még, hogy a standard beszélőknek (akik se nem suksükölnek, se nem szukszükölnek), több nyelvtani szabályt kell tudniuk alkalmazni, mint a suksükölőknek és/vagy szukszükölőknek (lásd Kontra, szerk., 2003: 139-141).

Amikor az -e kérdőszócskát a magyar anyanyelvűek a standard szórendet megsértve használják, akkor érthetően járnak el, mivel „Az a szabály, mely az e szórendi helyét a művelt köznyelvben meghatározza, olyan, úgynevezett diszjunktív szabály, mely a különféle mondattípusokra különféle előírást tartalmaz. Az ilyen szabályok nagy megterhelést jelentenek az emberi memória számára, ezért a nyelvek igyekeznek elkerülni őket” (É. Kiss 2004: 20).

6.5. Többgenerációs feladat

Nemcsak egy másodikként megtanult nyelvjárás egyes vonásai lehetnek könnyen vagy nehezen megtanulhatók, hanem az elsőként megtanult anyanyelvjárás egyes vonásait is könnyebben vagy nehezebben tudjuk elfelejteni, levetkőzni, avagy beszédünkben nem használni. Egyes nyelvi formákat a beszélők egy része erősen megbélyegez, mások használata semmilyen megjegyzést nem vált ki senkiből. Chambers (1992/1998: 163) megállapította például, hogy noha a dél-angliai angolban az úgynevezett „intrusive ŕ (pl. the idearof it) stigmatizált, még azok sem tudják teljesen elkerülni a használatát, akik a legtudatosabban igyekeznek elegáns angolt beszélni.

Annak, hogy valamilyen nyelvi alakot, szabályt mennyire könnyű vagy nehéz megtanulni, egyik egyszerű mércéje az lehet, hogy a beszélők hány generáció alatt sajátítják el a kérdéses formát vagy szabályt. Payne

73