Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)

Magyar anyanyelvi nevelés

Magyar anyanyelvi nevelés

hívei. A hozzáadó nyelvpedagógia célja egy új nyelvváltozat megtanítása oly módon, hogy a diák eredeti nyelvváltozata ne sérüljön. Az ilyen pedagógiai helyzetben tanult új változat a régit nem kiiktatja, hanem ahhoz hozzáadódik, a gyermek nyelvi repertoárja ezáltal bővül. Ezzel ellentétes a felcserélő pedagógia. Ebben az új nyelvváltozatot úgy sajátíttatják el, hogy az a régit (a gyermek nemsztenderd változatát) felcserélje. A sztenderd változat megtanítása a nemsztenderd változat kiiktatásával együtt történik.

Amikor a hozzáadó vagy a felcserélő nyelvpedagógia célját említem, nem kell feltétlenül expressis verbis megfogalmazott célokra gondolni. Ha megkérdeznénk azokat a tanárképző kollégáinkat, akiknek a tanítványa kijavította suksükölő édesapját, hogy a felcserélő vagy a hozzáadó nyelvi nevelés-e a céljuk, valószínűleg a hozzáadót említenék válaszul. Mégis az a helyzet, hogy a tanítványuk a felcserélő nyelvi viselkedésnek lett híve. Ha tudta volna, hogy édesapja nem helytelenül beszél, hanem helyénvaló módon, úgy, ahogy a faluban mindenki beszél (hacsak nem lesz belőle magyartanár), akkor nem sértette volna meg édesapját s nem kapta volna azt a hatalmas pofont se.

A magyar iskolai anyanyelvi nevelést régóta a felcserélő pedagógia jellemzi - persze nem annyira a hivatalosan kinyilvánított céljait, mint a gyakorlatát. Papp István A magyar nyelvtan nevelőereje című dolgozatában az 1930-as évekről írta, hogy „Siralmas a helyzete tájszólásainknak a közéletben: az újság, a vasút, a rádió és az iskola vállvetve fáradoznak azon, hogy a nép ajkáról letöröljék a szójárás zamatát, a vidékies ejtés frisseségét” (1935: 45). Az iskolai nyelvi megbélyegzés kártékony hatásait nagyon pontosan jellemezte, amikor ezt írta:

A legelső dolog, ami a gyermeket meglepi az iskolában, az, hogy az a magyar nyelv, melyet otthon tanult az édesanyjától, s melyet szülei, testvérei és játszótársai beszélnek, nem helyes, hanem szégyelnivaló. Minden erejét összeszedi hát, hogy egy-kettőre elfelejtse szülőfaluja parasztos beszédmódját, mely az első napokban annyi pirulást és lelki gyötrelmet szerzett neki. El is felejti mihamar, s ha később felnőtt korában a gyermekkori anyanyelv hangja találja megütni fülét, rögtön feltámad lelkében az első iskolai napok szorongó, kellemetlen érzése. Ez az érzés fogja színezni lelkében állandóan szülőfaluja nyelvjárásának képét, s hogy megszabaduljon a kellemetlen emlékektől, igyekezni fog fölé emelkedni gúnynyal és megvetéssel. Meggondolták-e az iskola emberei, mit romboltak itt a növendék lelkében?

(Papp 1935: 16-17)

58