Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)
Magyar anyanyelvi nevelés
Felcserélő anyanyelvi nevelés vagy hozzáadó? (Papp István igaza) A nyelvjárások leszólásának és a köznyelv dicsőítésének tipikus érveit „kissé kiélezve (de nem eltúlozva)" Lőrincze Lajos (1980: 211) pontosan összefoglalta: a tájnyelv elhaló, de a köznyelv fejlődő; az előbbi csak regionális érvényű, de az utóbbi országos érvényű és a közös nemzeti műveltség hordozója; az elmaradott nyelvi forma elmaradott (műveletlen) embert is takar; következésképp mindent meg kell tenni a köznyelviesedés siettetésére (a tájnyelv ehagyatására), tehát a „helytelenül” beszélők helyes beszédre szoktatására. Majd így folytatja: S ez - úgy látszik - meg is történik. Hallunk túlságosan következetes pedagógusokról, akik egy csapásra le akarják szoktatni a rájuk bízottakat nemcsak táji szavaikról, hanem olyan kiejtési jellegzetességükről is, amelyet azok szinte képtelenek elhagyni, mert hiszen nem is hallják a különbséget a saját kiejtésük és a kínált, kívánt, követelt forma között. (Lőrincze 1980: 211-212) Az iskola nyelvhasználat-formáló szerepéről Kiss Jenő (1998: 934) kétségtelenül helyesen állapította meg, hogy A nyelvjárások Magyarországon meglehetősen széles körű lenézettségnek „örvendenek”. Ennek egyik, nem is a legfontosabb oka az iskolai magyartanítás korábbi, nagyjából általánosnak mondható azon gyakorlata volt, amely a tanulók nyelvjárásiasságát nem ésszerűen kezelendő és felhasználandó, de legalábbis felhasználható, hanem csupán kiiktatandó, kigyomlálandó, sőt üldözendő tényezőnek tekintette. Pedig - írja Kiss Jenő másutt (2001: 147) - „Ha az esélyegyenlőség elősegítését komolyan vesszük, akkor a nyelvjárás-függőségű nyelvi hátrányoknak az iskolai oktatásban való ignorálása egyszerűen (szakmai és emberi) felelőtlenség." Az ilyen szakmai és emberi felelőtlenségből elkövetett hibákat az amerikai John Baugh (1999) pedagógiai műhibáknak nevezi. Tanárképzésünk sok egyetemen és főiskolán a 21. század elején is fenntartja, illetve továbbörökíti a nyelvi megbélyegzést. Nyilvánnvalóan nem azért, mert az egyetemi tanárok, nyelvészek és módszertant oktatók tudatosan „rombolni akarják növendékeik lelkét” (Papp István), avagy romboltatni akarják az általuk képzett magyartanárokkal a növendékek lelkét, hanem azért, mert a hagyomány rabjai, akik nem teszik kritika tárgyává az évszázados elveket és tanári praxist. Nem abból indulnak ki, hogy az iskolába lépő gyermek már jól tud magyarul, csak nem 59
