Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)
Szociolingvisztika
Nyelvi emberi jogi polémiák jobb állások és a felsőoktatás olyan helyeken találhatók, mint Johannesburg. Ha a család a gyermekeknek lehetővé kívánja tenni a társadalmi felemelkedést, akkor lehetővé kell tegye a földrajzi mobilitást s következésképp a nyelvi mobilitást is.”® Mufwene (2002b: 377) arra bíztatja a nyelvészeket, hogy tekintsék a nyelvcserét a beszélők egyik túlélési stratégiájának. A nyelvek veszélyeztetettsége néha azonos azzal a választási kényszerrel, hogy a beszélőket kell-e megmenteni nyomorult gazdasági helyzetükből, vagy a nyelvüket kelle megmenteni. Mufwene úgy gondolja, legfőbb ideje, hogy a nyelvészek a beszélők érdekeit tekintsék végre centrális kérdéseknek, s készítsenek ráfordítás/haszon elemzéseket az embereknek a változó társadalmi-gazdasági körülményekre adott adaptációs válaszairól. Kérdés, hogy meg lehete őrizni a kulturális sokféleséget a nyelvi sokféleség nélkül? Annak ellenére, hogy Mufwene (2002b: 387) a nyelvcserét ráfordítás/haszon elemzések eredményének tekinti, vagyis valami olyasminek, ami a beszélők választásának eredménye, elismeri, hogy sok esetben, talán a legtöbb esetben nincs más választás, mint a társadalmilag és gazdaságilag nagyobb hatalommal járó nyelvre való átváltás, a nyelvcsere. Érdemes észrevennünk, hogy Mufwene egyrészt a beszélők költséghatékonysági elemzését tekinti a nyelvcsere (egyik) fő mozgatójának, másrészt elismeri, hogy a legtöbb nyelvcsere kényszer hatására játszódik le. Vagyis egyszerre képvisel két ellentétes álláspontot, lásd Skutnabb-Kangas lentebbi táblázatának 12. pontját. Azoknak a társadalmi érvényesülést hangsúlyozó érveléseknek, amelyeket ismerek, közös vonása, hogy egyikben sem szerepel, véletlenül sem, semmilyen utalás a hozzáadó kontra felcserélő kétnyelvűségre. Igen valószínű, hogy a szerzők (az itt idézett Patten, Blommaert és Mufwene, továbbá sokan mások) egyszerűen nem ismerik ezt a distinkciót, s mivel újonnan érkeztek ezekbe a vitákba, hiányát sem érzik e fogalmi különbségtételnek. Egy rosszul definiált kétnyelvűség fogalommal dolgoznak, ezért megállapításaik nemritkán célt tévesztenek. Miként azoknak a magyarországi szociológusoknak a megállapításai is, akik értetlenkednek azon, hogy Erdélyben sok magyar ember gyengén tud románul, s ezzel - mondják - ők maguk szűkítik munkavállalási lehetőségeiket (lásd Csepeli, Örkény, Székelyi 1999 és az őket kritizáló Péntek 2001). 9 9 Saját fordításom. 29
