Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)
Nelvi jogok, nyelvpolitika
A focihoz és a pedagógiához mindenki ért, a nyelvhez még a politikus is Kiegészítés (2010) Újraolvasva ezt a cikket egy esztendővel megjelenése után, 2010. májusában, nem látom, hogy lényegesen változtatnom kellene rajta. Néhány egyetemi kollégám, akiknek elküldtem, egyetértett velem. A szociológus Tamás Pál is félig-meddig egyetértett velem, de nem győzte meg írásom arról, hogy szükségünk van olyan nyelvpolitikai koncepcióra, stratégiára, amilyenekkel példálózók, amilyennel rendelkeznek a svédek, észtek, franciák, dél-tiroliak, nem beszélve a katalánokról vagy az írekről. Mondhatnám a velszieket is. Tamás Pál többek közt az írta nekem egy email-levélben, hogy nem hiszi, hogy azok a jelenségek, amelyekről írok, egyetlen nemzetpolitikába épülő nyelvpolitika részei lehetnének, s hogy az általam jelezett anomáliák feloldódhatnának, ha ez a politika létezne. „Ráadásul jó részük, Beregszász, Ungvár, Komárom, Nyitra az ottani kisebbségi magyar eliteken belüli politikai törzsek eltérő érdekeiből vezethető le, a nyelvhez köze, szerintem, nincs.” Abban biztos egyetértünk, hogy a helyi kisebbségi magyar elitek eltérő érdekei és érdekérvényesítési akciói bekalkulálandók. Abban már nem - de jó, hogy Tamás Pál ezt mondja, mert segít megértenem a probléma súlyát -, hogy az anomáliáknak nincs köze a nyelvhez. Dehogy nincs! A nyelv, így a magyar is, egy kommunikációs eszköz, amit egy adott embercsoport használ - vagy nem használ. Ez a „nem használ” a nyelvcserére, a nyelvvesztésre, az anyanyelv feladására, a tannyelv megválasztására, a kórházban kommunikálni képtelen ember nyomorúságára, a lingvicista társadalmakban élő kisebbségi magyarok megaláztatásaira s hasonlókra vonatkozik. A nyelv, a magyar is, egy olyan kommunikációs eszköz, amely vagy lehetővé teszi, vagy nem, az emberi, a diszkriminációtól mentes életet. Van, ahol nagyjából lehetővé teszi, például Magyarországon a köznyelvet „hibátlanul” használó magyaroknak, s van, ahol nem, például az összes (mai létszámuk szerint éppen hét) környező országban élő magyarnak (hacsak nem „balansz kétnyelvűek”, akik a többségi nyelvet szinte ugyanolyan jól használják, mint az egynyelvű szlovákok, románok stb, de tudjuk, hogy az ilyen magyarok száma elenyésző). Egy másik ide kapcsolódó kérdést, a politika vezérelte akciók és a szaktudományos megközelítés lehetséges konfliktusait élesen exponálja Tánczos Vilmos (2008), aki Hozzászólás a moldovai csángó „magyarórák"kérdéséhez című cikkében többek közt ezt írja: 191
