Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)

Trianon utáni magyar nyelvváltozatok

Trianon utáni magyar nyelwáltozatok

kölő magyarokat sújtja, kizárólag társadalmi okokkal magyarázható: a társadalmi elit^ a t-végű igék ragozásával is jelzi felsőbbrendűségét. Amikor egy nem suksükölő magyar egy suksükölőt kijavít, a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét dörgöli a nála lejjebb levő orra alá.

Mutatis mutandis: amikor egy magyarországi magyar egy vajdaságit kijavít, azt érezteti vele (szándékosan, vagy szándéktalanul), hogy ő jól tud magyarul, de a vajdasági magyar ember rosszul beszél magyarul. S mivel az egyik legelterjedtebb sztereotípiánk szerint aki nem beszél jól magyarul, az nem jó magyar ember, a magyarországi magyar azt is a vajdasági orra alá dörgöli (akarva, vagy akaratlanul), hogy a vajdasági ember rossz magyar ember. Az ilyen kijelentéseknek a nyelvcserét felgyorsító hatása is lehet. Kolláth Anna „Magyarul a Muravidéken” című, 2005-ben megjelent könyvében erről a következőt írja:

[...] a muravidéki médiában változó gyakorisággal megjelenő nyelvművelő írásaink az ott élő magyarok egyes köreit (elsősorban az értelmiséget) elbizonytalanítani látszanak; anyanyelvűk ugyanis egyfajta stigmatizációt már kénytelen volt elviselni a szlovénnal szemben. Saját bőrömön tapasztaltam ottani középiskolai kollégákkal folytatott eszmecserék során, hogy anyanyelvűknek, azaz a muravidéki kontaktusváltozatnak egy második, méghozzá magyar-magyar megbélyegzését sem érzékeny nyelvi tudatuk, sem még érzékenyebb lelkűk, sem értelmük nem képes elviselni. Hiába érvelünk, hogy nem a hibázok, hanem a hibák ellen küzdünk [...], a beszélő természetesen azonosítja magát a hibával, s nem a hibát jegyzi meg, hanem úgy érzi, mások, méghozzá elsősorban kívülállók belegázoltak nyelvi és lelki világába. Természetes reakció erre a megsértődés, s erről azért is kell beszélnünk, mert lehetséges következményeivel túllépi a privát szféra határait. A nyelvcsere folyamatát ugyanis az gyorsítja leginkább, ha a kisebbségi csoport értékeit és nyelvét mind a többség, mind pedig az anyanemzet részéről stigmatizáló attitűdök kísérik.3 4

(Kolláth 2005a: 91)

3 Ha dr. Molnos Angéla Magyarító könyvecskéjét követnénk, azt mondanánk, hogy „a társadalmi eleje (vagy: előkelő, legjava) a t-végű igék ragozásával is jelzi felsőbbrendűségét."

4 Az előadást követő vitában az újvidéki magyar rádió szerkesztőinek doyenje, Kovács József elmesélte, hogy egyik újvidéki bemondó kollégája (V.E.) Magyarországon szeretett volna bemondóként elhelyezkedni, de egy szolnoki magyar rádiónál kerek-perec tudtára adták, hogy ilyen parasztos beszéddel nem veszik fel. Az újvidéki bemondó középzárt é-vel beszélte anyanyelvét, ami az újvidéki rádiósok között vitatéma, de a szolnokiak között legitim nyelvi ürügy a társadalmi diszkriminációra.

112